Interjú
Kétezer oldal különleges előadásba sűrítve
2017-12. szám / Jónás Ágnes
Lev Tolsztoj klasszikusát, a Háború és békét december 16-án láthatja első ízben a nagyérdemű a Vígszínházban. Az orosz Alekszandr Bargman rendezésében, Király Dániel, Wunderlich József és Bach Kata főszereplésével készült előadás szenvedélyes szerelmeken, tragédiákon, születéseken
és halálokon át mutatja fel Kelet és Nyugat, Európa és Oroszország máig változó kapcsolatát. Az Andrej herceget megformáló, a Vígben jelenleg hét darabban játszó, Junior Prima- és Soós Imre-díjas Wunderlich Józseffel az orosz rendezővel való közös munkáról, az általa játszott karakter dilemmáiról, cselekedeteinek mozgatórugóiról is beszélgettünk.
Lev Tolsztoj klasszikusát, a Háború és békét az orosz Alekszandr Bargman állította színpadra. Mennyire jelentett nehézséget, hogy az előadás során külföldi rendezővel kellett dolgozni?
W. J.: Inkább Szabó G. László szinkrontolmácsunkat tette próbára a közös munka. Fantasztikusan fordít, azonban az orosz nyelv – akárcsak a magyar – bővelkedik a kétértelmű szavakban, a javaslatainkat nem mindig volt könnyű pontosan és érzékletesen egymás felé kommunikálnunk. Ilyenkor az érzelmekre, a gondolatokra és a metakommunikációra támaszkodtunk. A verbális zökkenőktől eltekintve nagyon izgalmas volt a Bargmannal való közös munka. Egy szenvedélyesebb, békésebb habitust hozott a színházba a maga keleti romantikus vadságával. Nem előjátszotta, csak megpróbálta körülbelül megmutatni, hogy mire gondol a próbák során. Ilyenkor teljesen átlényegült, s én azonnal láttam a szemében, hogy milyen irányba kell tovább mennem színészként.
Hogy a százötven éve íródott mű időtálló és aktuális, ahhoz nem fér kétség, de szerinted mondhat még újat a mai nézőnek a Tolsztoj-történet?
W. J.: Nem viszünk aktuálpolitikát a darabba. Ha így tennénk, erőszakot követnénk el a Tolsztoj-művel. Azt mutatjuk meg, hogy mi fiatalok 2017-ben hogyan viszonyulunk ehhez a történethez. A múlt, a háború hasznossága vagy épp szükségtelensége egyre inkább relativizálódik, erre erősítünk rá az előadásban – a narratíva néha kilép a klasszikus beleélős, átlényegülős színjátszásból, a szereplők gyakran kiszólnak a közönségnek, kilépnek önmagukból. Mindezt azért tesszük, hogy egyfajta mankót adjunk a közönségnek, s hogy mi is jobban megértsük magunkat és a szerephez való viszonyunkat, hiszen ne felejtsük el, hogy egy több mint kétezer oldalas műről van szó, ebből kell egy olyan sűrítményt színpadon előadni, ami szellemes, követhető és érthető.
Könnyen azonosultál Andrej herceg gondolataival, érzéseivel és cselekedeteinek mozgatórugóival?
W. J.: Igen. Andrej herceg a darab elején úgy érzi, hogy nem teszi boldoggá a feleségét, ezáltal ő maga sem tud boldog lenni a saját életével. A felesége szalonokba jár, pletykálkodik, felszínes ismeretségeket köt. Ez az életstílus Andrejtől – akárcsak tőlem – igencsak távol áll, s egyre inkább azt érzi, hogy felesége azért jár a bálokba, mert menekülni akar előle és önmaga elől. | hirdetés
 |
|
Mai szóval élve tehát a feleség bulifüggő?
W. J.: Igen. Nem megvetendő az ilyen életvitel, de szerintem akik rendszeresen igénylik a nagy társasági összejöveteleket, a hangos, féktelen szórakozást, azok folyamatosan keresik önmagukat, és félnek megismerni a belső hangjukat. Andrej herceghez hasonlóan én is azt érzem, hogy jó néha kilépni a társasági élet körforgásából, felüdítő, ha néha magamba szállhatok, és időt szentelhetek magamra. A szalon vagy a partik, az ezzel járó megfelelési kényszer, a felszínesség, a hazugságok, a kényszeredett beszélgetések és külsőségek idővel kényelmetlen pózba merevíthetik az embert, ami pedig az elfojtások melegágya.
A Pál utcai fiúkban Bokát alakítod. Milyen élményeid és emlékeid kötődnek a Molnár Ferenc-regényhez, és milyen volt felnőttként, színészi mivoltodban újra találkozni a történettel?
W. J.: Szerettem, de különösebben nagy favoritom nem volt a történet. Éreztem benne egyfajta darabosságot, ami abból fakad, hogy az egyes fejezeteket tárcákban írta meg Molnár Ferenc. Az előadásaink során vált világossá, hogy a gittegylet, a Füvészkert, a grund összekapcsoló ereje a szeretet, ez az érzés fűzi az egyes jeleneteket szerves egésszé. Bokának mindig mindenhol szüksége van a fiúkra, ha az utcán sétál, akkor is ott motoszkál a fejében a szőke kis Nemecsek képe, mindegyik fiú különleges helyet foglal el a szívében. A történet elején Gerébet is nagyon akarja tisztelni, épp ezért óriási csalódás számára, hogy ez a karizmatikus srác árulóvá válik. Fájdalmasan érinti, hogy a barátságuk darabokra esik szét, amikor Geréb elárulja a Pál utcaiakat.
Hallottam már olyan véleményt is, hogy a gyerekeknek idő előtt nem szabadna ilyen szomorú történettel szembesülniük.
W. J.: Szerintem ez a történet egyáltalán nem szomorú, habár ez a világ egyik legtragikusabb története. Két tragédiával ér véget: a fiúk elveszítik a grundot és Nemecseket, de az előadásunk nagyon pozitív felhanggal zárul, mert a fiúk azt mondják, hogy igen, elveszítettünk egy barátot, egy csodálatos embert és a játszóhelyünket, de lett egy közös értékrendünk, ami alapján majd egész életünkben ki tudunk tartani egymás mellett. Pontosan tudják, hogy mi a helyes út, s azt is, hogy a Geréb-féle júdási ösvény zsákutcába vezet, mert aki képes elárulni a barátait, az lelkileg öli meg magát. Mi a járható utat mutatjuk meg, ami ebben az esetben a szeretet és az összetartás útja.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
