Interjú
„Túl vagyok sok mindenen”
2017-12. szám / Bóta Gábor
Szász János a Ványa bácsit rendezi a Kecskeméti Katona József Színházban. A lúzerség, az elvesztettsége az életnek érdekli a darabban. Amikor nincsen már remény, hogy jóvá tegyük azokat a pontokat, amiket elrontottunk.
Az előző évadban a Platonovot rendezted Kecskeméten, és ezzel jól megalapoztál a Ványa bácsinak, hiszen sokan mondják, hogy a Platonov annak az előzménye.
Sz. J.: Hát azért más darab, nem ugyanabban az életkorban és helyzetben írta Csehov, akinek az életútját végig lehet követni a Platonovtól a Ványa bácsiig. Platonov csupa pattanásig feszültség, rengeteg lehetőséggel, a Ványa bácsi írója már másként látja a világot, azt gondolom, hogy csalódott, és ez a nagy csalódottság van a darabban.
Platonov is eljut a teljes letargiáig…
Sz. J.: Igen, ahol a Platonov végződik, ott kezdődik a Ványa bácsi, ami egy állapotdarab, már nem az a hevület van benne, ami mondjuk Szofja és Platonov között van. Már nincsen annyi sansz az életre.
A Platonovot Slussz címen rendezted korábban az Ódry Színpadon, a Ványa bácsit pedig valaha színpadra állítottad Nyíregyházán…
Sz. J.: És rendeztem Bostonban is, pont a Slussz előadása előtt.
Miért izgatnak ezek a darabok ennyire?
Sz. J.: Úgy nem érdemes színházat csinálni, hogy az ember ugyanazt csinálja, az kifejezett kérés volt, amikor azt a Kurázsi mamát, amit a Vígszínházban rendeztem, gyakorlatilag egy az egyben rendelték meg Amerikába. A színészek persze azért mások voltak, tehát ugyanolyan mégsem lehetett a produkció. Életem egyik legjobb előadását csináltam Bostonban. A vígszínházi produkció sokkal vázlatosabbra sikerült. Az ember szembenéz a saját munkájával és lát benne hiányosságokat.
Én például a Kurázsi mamát a Vígben kimondottan nem szerettem, míg a Ványa bácsi rendezésedet Nyíregyházán, mondhatom azt is, hogy imádtam, ahogy egyébként a Slusszt is nagyon kedveltem.
Sz. J.: A Kurázsi mama előadása a Vígszínházban nagy vázlat volt. Igen komoly dolog arra a színpadra fölkerülni, és gyakorlatilag mint gyerek a homokozóban, minden játékot kipróbálni. A Ványa bácsi, amit láttál, olyan negatív sarokhelyzete és fordulópontja volt az életemnek, hogy nem volt más lehetőségem túlélni az életemnek ezt a szakaszát, mint hogy mélyen és forrón higgyek az igazi férfibarátságban. Egy válás után voltam. Nagyon lent volt a lelkem.
Ezt rendezted ki magadból és ettől lehetett a Ványa bácsi előadása ennyire intenzív és mély?
Sz. J.: Én azt tanultam meg akkor Ványa és Asztrov barátságából is, hogy a barátságok valahogy át tudják húzni az embert ezeken a pokoli kríziseken. Abban az előadásban volt szép hit, sőt, szép giccs is, ami nekem nagyon segített a túlélésben. Akkor éppen erről az előadásról a legtöbben azt gondolták, hogy milyen szép, ma már azt gondolnák, hogy milyen érzelgős. Engem nem az foglalkoztat, hogy mivel nyerjem el a nézők kegyét, bár megtanultam Amerikában, hogy a nézők nagyon fontosak. Ezt nem tanultam meg Magyarországon mint filmrendező, hiszen magunknak gyártottuk a szerzői filmeket.
| hirdetés
 |
|
Magyarországon lehet önkifejezően művészkedni, és nem baj, ha ezt alig nézik? És lehet azt gondolni, hogy a néző hülye, ti pedig nagy művészek vagytok?
Sz. J.: Azt szoktuk mondani, hogy fantasztikusan fontos volt, hogy valamit kibeszéljünk magunkból, és hogy mekkora a nézőszám, arra nem gondoltunk, csak akkor, amikor nem mentek jól a filmjeink. Én akkor sem beszéltem erről, csak elkezdtem szorongani. Mondjuk a Woyzecket es a Witman fiúkat sokan látták, rengetegen megvették a világban. A nagy füzetet viszont kevesen látták, holott ez járta be a legnagyobb utat.
Ezt jelölték Oscar-díjra.
Sz. J.: Igen, negyvenezren látták, az Ópiumot pedig hatvanezren.
Magyar film esetében azért ez sem kevés.
Sz. J.: Nem, csak egy attitűdről beszélek neked, kint tanultam meg, hogy gyakorlatilag tönkremegy a színház, hogyha nem nézik.
Kecskeméten egy kisvárosban Csehovot rendezni úgy, hogy annak közönségsikere is legyen, nem egyszerű dolog.
Sz. J.: Hát nem, de az előadás nem is a körülmények miatt lesz olyan, amilyen, hanem attól, hogy az ember változik. És engem már idegesít a saját magam szentimentalizmusa. A Platonovban már nem nagyon volt ennek jele, csak talán egy kicsit a végén, most már valahogy más érdekel, én is túl vagyok nagyon sok mindenen, ahogy a Ványa bácsi szereplői szintén.
Mi érdekel most a Ványa bácsiban?
Sz. J.: Igazából a lúzerség. Az elvesztettsége az életnek. Amikor nincsen már remény, hogy jóvá tegyük azokat a pontokat, amiket elrontottunk. A szemünk láttára derül ki, hogy az életben tökéletesen rossz döntéseket hoztunk. Ez a legfontosabb különbség a Platonov és a Ványa bácsi között, hogy itt már gyakorlatilag nincs remény Ványa számára. Az első felvonás tízedik percében mondja, hogy „az embernek legszívesebben arra lenne kedve, hogy felkösse magát”. Vagy azt mondja, hogy „még nem is éltem”. Egészen más megvilágításban kerül elém ez a darab most ötvenkilenc-hatvan évesen, mint annak idején harminchét évesen.
A kecskeméti színházhoz már régóta kötődsz, most ott van a színházi rendezéseidnek a bázisa.
Sz. J.: Most egyáltalán nem is kötődöm más színházhoz. Hálás vagyok Cseke Péter igazgatónak, hogy hívott, nagyon könnyen egyezünk meg vele, hogy mit rendezzek. Igen régóta játszó színészek vannak Kecskeméten, figyelem, hogyan jutnak egyről a kettőre, elképesztő társulattal tudok dolgozni. Nem kell magam előttük tévedhetetlennek mutatni, elmondhatom nekik, ha fogalmam sincs, hogyan kellene megcsinálni egy-egy jelenetet. Igen jó művésznek tartom az összes színészt, Nagy Viktort, Hajdú Melindát, Kocsis Pált, Hegedűs Zoltánt, Bognár Gyöngyvért, Kertész Katát, Fazakas Géza, Szokolai Pétert, akik játszanak a Ványa bácsiban. A színész bátortalan szokott lenni, a rendező egyik legfontosabb dolga, hogy bátorítsa. Ezt én Harag Györgytől tanultam, amikor a Caligula helytartóját rendezte, ott ültem mellette. Tőle lestem el sok mindent. Az a lényeg, hogy bizalom van a színészek felé, és ez semmiféle félelemmel nem párosul. A rendező nem mond mindent meg, hanem figyel, nem tud mindent előre, néha igen, de akkor megvárja, hogy a színész megtalálja a maga útját, és ekkor ő boldog lesz, önbizalma lesz. Színházat, filmet csak jó színészekkel lehet csinálni, és jól kell őket kondicionálni, közös „homokozóban” kell játszani.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
