A Műcsarnok tavaszi Nemzeti Szalonja ezúttal olyan népi kézműves mesterek és művészek előtt tiszteleg, akik számára mindig is a népművészeti hagyomány volt az ihlető forrás. A kiállítás kiindulópontja a hetvenes évek, a Nomád Nemzedék és a táncházas generáció, amikor is a
 néptánc lekerült a színpadról, és a használat, a funkció és a forma előtérbe helyezésével életre keltek a kézműves tárgyak.
„A hagyomány nem rab, hogy őrizzük, nem beteg, hogy ápoljuk, a hagyományt megélni kell” – hangzik Sebő Ferenc híressé vált mondása, amely egy olyan szellemileg inspiráló közegben érett hitvallássá, melyben egymásra talált a zene, a tánc, a kézművesség, az építészet, a társművészetek, valamint az akkoriban még csak bimbózó ökotudatos szemlélet. Szubkultúrának indult, az akkori fiatal generáció egyfajta lázadásnyelvének, ám aztán az elmúlt közel 50 évben szellemi világörökséggé nőtte ki magát: a magyar minta nyomán számos országban indult el táncházmozgalom, Norvégiában pedig, szintén magyar mintára, népművészeti egyetemet alapítottak. Egy sor, kihalásra ítélt hagyományos mesterség tudása maradt fenn a mai kézműves mesterek keze által.
A kiállítás 12 termének tematikusan csoportosított alkotásai, kordokumentumai betekintést engednek a táncházmozgalom kezdeteibe, valamint a hagyományos paraszti kultúrából merítő kortárs kézművesség sokszínűségébe, a szakma jelen helyzetébe: a Nemzeti Szalonban most bemutatkozó több száz alkotó az elmúlt 5-10 évben a legfontosabb szakmai pályázatokon ért el kiváló eredményeket. A kiállítás ideje alatt arra is lehetőség nyílik, hogy a látogatók megtekintsék és kipróbálják a kézművesség fortélyait, különleges hangszereket szólaltassanak meg, vagy egy-egy jeles naphoz kötődő programsorozat keretében közös táncban, éneklésben vegyenek részt. |
vissza
vissza a lap tetejére
