A hatodik résszel lezárult ugyan az időutazás, de az Időfutár-történet ezzel még korántsem ért a végére. Miután Hanna, Szabika, Edina, Tibi, Géza bácsi, Rogyák Mari, Benedict és a többi régi jó ismerős hazatértek, egy dolgot közösen megfogadtak: soha, semmilyen körülmények között nem beszélnek arról, mi történt velük valójában.
A lényeg úgyis az volt, hogy mindenki hazajött! Épen és egészségesen. Megállapodtak abban, hogy innentől az időutazás szó is tabunak számít. A dolog nem szorult magyarázatra. A gyerekek iszonyodtak tőle, ha arra gondoltak, hogy a felnőttek mire lennének képesek, ha tudomást szereznének egy működő időgépről. És nekik ráadásul több is volt. Biztonságba helyezni vagy megsemmisíteni őket? Ez volt az első számú kérdés. A sors szerencsére a kezükre játszott: a búravárosi időgép motorja kigyulladt a landolásnál. Ám átengedni az enyészetnek mégsem merték. Ennél sokkal jobb ötletnek tűnt, hogy átszállítsák Géza bá hétvégi házába, Tahiba. Kempelen sakkasztalát Bujdosóné ajánlotta fel a Technikatörténeti Múzeum számára. A körzőt azonban közmegegyezéssel Hanna gondjaira bízták, hogy véletlenül se lehessen többé beindítani. Már csak a hadronról kellett gondoskodniuk. Ebben Tekla anyja, Pusztai professzor volt a segítségükre. A gépet szétszerelte, és darabjait a szegedi Szuperlézer atombiztos kódokkal ellátott páncélszekrényeinek mélyére rejtette… |
vissza
vissza a lap tetejére
