Nem tudom, mindenkinek ismerős-e a szó, Pangea, így hívják az őskontinenst, azt az egybefüggő földdarabot, amelyből az idők során levált részek alkotják a mai világrészeket. Az egész csak azért jutott eszembe, mert az idén harmincéves a Pa-Dö-Dő, és egy kicsit nagyobb szabású születésnapi koncertet adtak a szokásosnál. Visszaemlékeztek önmagukra, a kezdetekre, amikor
még külön volt egy színésznő meg egy énekesnő, és nem egy együttest alkottak. A visszaemlékezések során Lang Györgyi el is mondott egy részletet Csehov Sirály című darabjából. Ez amolyan színház a színházban jelenet, Nyina szaval, és többek között azt mondja: „Énbennem van a Nagy Sándor lelke, a Caesaré is, a Shakespeare-é is, a Napóleoné is, az utolsó piócáé is… önmagamban átélek újra minden egyes életet.”
Szép, bár Csehov gúnyolódik rajta, ez olyan dekadens izé, mondja rá az egyik szereplő. Szép, de nekünk máshonnét ismerős, József Attilától. „A világ vagyok – minden, ami volt, van: / a sok nemzedék, mely egymásra tör.” Nekünk persze rögtön beugrik John Donne is, akinek 1624-ben jelentek meg prózai elmélkedései, és ahonnét Hemingway az Akiért a harang szól címét kölcsönözte. „Senki sem különálló sziget… minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.”
Évszázados gondolat tehát, sokan jutnak el idáig, és valószínűleg egymástól függetlenül. József Attila aligha olvasta John Donne-t, és a Hemingway-regény csak 1940-ben jelent meg, számára már túl későn. Nagy gondolat, és nem is tudom, hagyjuk-e meg a nagy embereknek, nagy lelkeknek, vagy pont ez az, amire nekünk is törekednünk kellene, erre a lelkes egységre, hogy egyek vagyunk. Egyek a nézőtéren, azért mondják ránk, hogy közönség, de egyek a színpadon állókkal is, mert nem egyszerűen szórakoztatnak, az időnket töltik ki valamivel, hanem rólunk beszélnek, miközben magukról is beszélnek. Amikor az író egy figurát megteremt, nem a semmiből teremti meg, hanem eszébe jut a szomszéd, a szembeszomszéd, meg valaki, akire még gyerekkorából emlékszik. Amikor ezt a figurát megjeleníti a színész, nem pusztán magából dolgozik, nem csupán a saját gesztusait használja, de eszébe jut egy mozdulat, ahogyan régen halott nagyapja megvakarta az üstökét, vagy ahogy az iskolai igazgató kifújta az orrát, és egy mozdulat erejéig könnyedén feltámasztja a múltat. Csodálatos. |
Az ember hátradől, boldog, hogy így megtalálta magában a nagy világegységet, hogy érti már, miért is izgult annyira a thaiföldi focista gyerekekért, mert ők is ő, vagy hogy mondjam, ők is mi vagyunk, hát hogyne drukkolnánk. Drukk? Focisták? A nagy megnyugvásban hirtelen jön a józanság. Ha tényleg egyek vagyunk, hogy a csudába tudtuk azon izgatni magunkat, vajon ki nyeri a labdarúgó világbajnokságot? Hiszen úgyis mi nyerünk.
Igaz: úgyis mi veszítünk.
|
vissza
vissza a lap tetejére
