PM Online | Színház

„A Rigoletto az elfogadás és a káröröm, a szerelem és az önfeláldozás témakörét, tragédiáját járja körbe. Minden korban érvényes mondanivalóval bír” – vallja a hazai operajátszás élő legendája, Szinetár Miklós, aki Harangi Máriával közösen állítja a Margitsziget szabadtéri színpadára
Verdi remekművét, melyet két alkalommal, augusztus 3-án és 5-én is láthat a nagyérdemű. A Kossuth-díjas rendező a Budapesti Nyári Fesztivál kiemelt operabemutatójáról beszélt lapunknak.

Harangi Máriával közösen állította a Magyar Állami Operaház színpadára 2005-ben a Rigolettót, mely azóta is sikerrel fut. Nem szokványos, hogy két rendező felel egyazon előadásért. Hogyan osztották fel egymás között a feladatokat?
Sz. M.: Az alapkoncepció ez esetben az, hogy Rigoletto, a mantovai udvar bohóca a mindenkori hatalmat kiszolgáló, szórakoztató figura, aki mai nyelvre lefordítva lehetne akár színész, színigazgató vagy akár újságíró is. A darabbeli bohóc senkit nem kímél vicceivel, s azt reméli, hogy a maró gúny, amivel mások fájdalmát fogadja, nem üt majd vissza rá. Elköveti azt a hibát, hogy szórakoztatásban túlmegy azon a határon, ami emberileg elviselhető. Erőteljesen ragaszkodik a darabbéli öltözőasztalához – átvitt értelemben a szakmájához ragaszkodik görcsösen. Ez a bútordarab a színdarab végén egyfajta vízióként jelenik meg, s azt sugallja, hogy a szakma erkölcs és jog elé való helyezése kíméletlenül megbosszulja magát. Ezt a koncepciót én találtam ki, mint ahogy azt is, hogy ne abba a korba helyezzük az előadást, amelyben azt Verdi megírta (a librettó egyébként Victor Hugo A király mulat című drámája alapján készült), így a nézők kapnak egyrészt egy klasszikus látványvilágot, melybe némi modern is vegyül. A mantovai herceg is kulcsfontosságú szereplő: tulajdonképpen egy gazember, aki számos aljasságot követ el, visszaél a hatalmával, ráadásul kiszemeli magának Rigoletto lányát, Gildát, ugyanakkor csodálatosan énekel, elképesztően tehetséges, igazi sármőr. Hogyan viszonyul a tehetség és a zsenialitás az erkölcshöz? – többek között ezt a kérdést feszegeti a herceg figuráján keresztül a darab. A kérdésére válaszolva: az említett koncepciókért, a korhű díszletekért és jelmezekért én felelek, minden egyéb apró részletért, például a duettek lebonyolításáért Harangi Marcsi felel. Az ő találmánya többek között az is, hogy az utolsó felvonásban Maddalena kendője kerüljön a fókuszba, kikerülve ezzel a statikusságot és a koncertszerűséget.

Milyen útravalókat adhat a ma emberének ez a történet?
Sz. M.: A Rigoletto remekmű, az elfogadás és a káröröm, a szerelem és az önfeláldozás témakörét, tragédiáját járja körbe. Minden korban érvényes mondanivalóval bír. A fájdalom, a félelem és a bosszú csodálatos, magával ragadó zenében fejeződik ki. A dallamok fülbemászóak és gyönyörűek – gazdagabb lesz általuk a néző. Az előadás egyik üzenete, hogy akinek vaj van a fején, ne merészkedjen a napra, illetve hogy minden titok lelepleződik előbb vagy utóbb.

Honnan merít ehhez a sokszor játszott előadáshoz újra és újra inspirációt?
Sz. M.: Az operarendezés esetében két rémes dolgot lehet elkövetni: amikor estéről estére megrögzötten ugyanúgy viszik színre a darabot, illetve amikor szembemenve a szerzői akarattal, kifordítják önmagából. A modern rendezések rizikója, hogy rendszerint hamis élményt adnak azoknak, akik először ülnek be operát nézni. Én mindig egy harmadik utat jártam – ragaszkodtam a szerzői szándékhoz, a lényeghez, de ügyeltem arra is, hogy mindig kerüljön a produkciókba valami kis plusz, valamiféle újítás, ami még jobban aláhúzza a lényeget. A Margitszigeti Szabadtéri Színpadon látható Rigoletto címszerepét Guiseppe Altomare, világhírű olasz bariton játssza, a mantovai herceg bőrébe pedig a szintén elismert mexikói tenor, Arturo Chacón-Cruz bújik – mindketten hozzáadják a karakterükhöz a maguk egyéniségét, miközben hűek maradnak az általunk meghatározott keretekhez is.