Csontzene. Csodálatos asszonyok, elegáns férfiak a képeken. Egy öreg, nagy szakállú, kopasz fejű bátyó. Egy fiatal apát. Egy király, egy királynő, koldus, katona, gyerek. És minden képen ott van a csontváz, ott vidámkodik, együtt szánt a paraszttal, veri a dobot, amíg a nemes asszony finoman lépked a ritmusra. Haláltánc. Figyelmeztetés, hogy mindannyiunkra ez vár, reméljük, hogy még jó sokára, mert élni is olyan édes, amilyennek Fellini sem képzelte volna.
Haláltánc, de most ne sápadjunk, ne verjen a víz, mert nem ez a lényeg, hanem a nagy, végső egyenjogúság. Lehetsz király, lehetsz nyomorult és szenvedő emberke, szépséges asszony vagy szigorú apátnő, nincs kivétel, nincs protekció, nincs saját út. Egyformák vagyunk. Mindig egyformák vagyunk, hivatalosan, legalábbis. Ismerjük a törvényeket, de ismerjük a kiskapukat. Vagy legalább azt tudjuk, hogy vannak kiskapuk. Ez azonban más törvény, természeti, és nem ember alkotta, itt nincsenek kivételek. Nyilván nem véletlen, hogy ez a nagy és igazi, végső egyenlőség annyi művészre volt hatással, hogy a haláltáncot metszette fába Holbein, haláltáncot festettek a pisai temető falára, ezt látta Liszt Ferenc, és már indult haza, kérte a kottapapírt, írta a zenei változatot.
Mi volna ennek a táncnak a mai megfelelője? Ezen gondolkodtam, miközben a Rákóczi úton könyököltem az autó ablakában. Elképesztő csúcsforgalom, lépésben haladnak az autók, negyvenöt perc eltelt, és még mindig csak a Blahánál vagyok, pedig a Keletitől indultam. Szeptember, a forgalom összeomlásának megszokott hónapja, hirtelen mindenki iskolába megy, dolgozik, autóba száll, dühöng. Akinek le van húzva az ablaka, átmosolyog a szemközti sávból, visszamosolygok, bólogatunk, egy-egy nem túl eredeti gondolatot megosztunk egymással: mindig ez van. Jaj, a hőség. Én már egy órája jövök a hídtól.
Megvilágosodom. Ez a kor haláltánca. Csontváz nem ragad meg a csuklómnál, de kíméletlenül megy előre az óra, változnak a számok, fogy az idő. Neki is fogy, nekem is fogy, és teljesen mindegy, hogy Porschéban ülök vagy Suzukiban, csillog az autó vagy ütött-kopott, kerékpár van a tetején vagy festőlétra, egyformán döcögünk. Az egyik a fejét rázza a zene ritmusára, a másik a műszerfalat üti, mert menne, sietne, várják, de hiába. Egyenlők vagyunk, a forgalmi dugó mindenkire vonatkozik. Nincs kivétel, nincs protekció, nincs saját út. Mikor jön egy festő, hogy ennek a tragikumát és felemelő voltát megfesse? Mikor jön egy új Liszt Ferenc, hogy Csúcsforgalom-szimfóniában örökítse meg a dugó előtti egyenlőségünket?
Hirtelen szirénák vijjognak föl, közelednek, és meglepően gyorsan közelednek. Konvoj suhan el sikoltozva, vinnyogva, agresszíven dudálva a belső sávban.
Majdnem, még csak majdnem.
|
vissza
vissza a lap tetejére
