PM Online | Könyv

Mikor fél tizenegykor megérkezem Alsóörsre, már rég túl van a tornán és a két kilométeres, kutyával súlyosbított sétán. Reggelivel, ebéddel vár, közben mesél, azon a varázsos hangon, amire még gyerekkoromból emlékszem: 1961 óta kereken nyolcszáz (!) filmet szinkronizált, tizenhétben őt magát is láthattuk. Mesélt írásban is: prózai és drámai művek kerültek ki a tolla alól, köztük gyerekkönyvek. Sugárzik belőle a harmónia, amit nem is volt olyan könnyű megőrizni, újra megtalálni. Kaiser László vele készített kiváló életútinterjúja Dallos Szilvia titkai címmel jelent meg.

Főiskolás kora óta ír, két drámája színpadra is került, a hetvenes évek elején játszódó Akváriumot 1973-ban mutatta be a Radó Vilmos vezette kecskeméti Katona József Színház. Kellett hozzá bátorság: egy gyár vezetői a főszereplők, akik az uszodában beszélik meg az aktuális teendőket, most például azt, hogyan reagáljanak egy fiatal és dolgozni vágyó mérnök, Halász javaslataira, aki a darab eredeti végén nem lát más kiutat, mint az öngyilkosságot. Honnan ismerte ezt a világot?
D. Sz.: Nem is tudom… Középiskolásként dolgoztam gyárakban, láttam ezt-azt. Az édesapám pedig mérnök volt, akit tán 1948-ban kineveztek vezérigazgatónak, nem sokkal később pedig kirúgtak, mert ilyesféle emberekkel kerülhetett szembe, mint Halász. Fantasztikusan szeretett dolgozni! És túl tiszta ember volt, nem tudott megalkudni. De nem az lényeg, hol játszódik a dráma, a helyszín lehetne kórház, iskola, bármi! A lényeg az, ami történik: hogyan tesznek tönkre valakit gátlástalanul, hogy ne zavarja őket. Volt némi tapasztalatom ezen a téren, de a dráma színhelyét igyekeztem minél távolabbra helyezni az én közegemtől.

Kaiser László remek könyvéből tudhatjuk: 1969-ben teljesen váratlanul eltiltották a szinkronizálástól.
D. Sz.: Mindentől!

Kafkai helyzet: okot, indokot senki nem mondott, hiába kérdezősködött éveken át.
D. Sz.: Egy sötét, fekete alagútban bolyongtam esztendőkön keresztül, sehol semmi fény! Sírtam, kiborultam, belebetegedtem. Majdnem eljutottam oda, ahová a fiatal mérnök. Ez az én történetem! Elmentem a minisztériumba, elmentem a tévé elnökéhez: mi a kifogás a munkámmal ellen. Jaj, semmi, nagyon szeretjük magát! Mindenhol nagyon szerettek és mindenhol mélyen hallgattak. A barátaimnak is csak annyit mondtak: „Felsőbb utasítás!” Ennyire féltek! Végre – valahol megsajnálhattak – az Irodalmi Színpadhoz kerülhettem, s aztán végre 73-ban vissza a Pannónia Filmstúdióba, a szinkrontársulathoz, de még akkor sem tudtam, mi történt. Ez csupán 1975-ben derült ki, akkor is véletlenül.

A könyvben elmondja, hogy egy rendezőnő megkérdezte, tényleg volt-e köze K. J.-hez, azaz – oldjuk csak fel a monogramot! – Komlós Jánoshoz, a kor ismert figurájához, újságíróhoz, egykori rettegett ÁVO-s, majd ÁVH-s tiszthez. Akinek a felesége a Pannóniában dolgozott, és azt hitte, maga az a szőke nő – gyönyörű volt! –, aki elcsábította tőle a férjét. És bosszút állt. Meg kell adni, nem akármilyet. Mi volt ő a Pannóniánál?
D. Sz.: Maga szerint? Párttitkár. Amúgy Komlóssal csak egyszer találkoztam a Népszabadság-ház liftjében, köszöntünk egymásnak.

Ha mindez nem történik meg, nem írja meg az Akváriumot?
D. Sz.: Biztos, hogy nem.

Akkor jött rá, hogy valahol van egy uszoda, netán egy stadion, ahol döntenek rólunk, anélkül, hogy bennünket bármiről is megkérdeznének?
D. Sz.: Sokaknak volt hasonló élményük, mint nekem, ezért is volt annyira sikeres az előadás. Jártam úszni, a Lukácsban láttam a különböző csoportokat, klikkeket. Az ötvenes évekre is megkésve csodálkoztam rá – erről az időszakról is szól egy drámám, az Utószinkron.