„Valamennyire azért bízom az emberi szabadságban”
Krusovszky Dénessel az Akik már nem leszünk sosemről
2018-09. szám / D. Magyari Imre
Krusovszky Dénes nagyrészt korunkban játszódó, fordulatos és izgalmas regénye a konzervatívabb ízlésű olvasók idegeit sem fogja felborzolni, de a posztmodern igényeket is (ha vannak ilyenek) kielégíti. Az eltűnt idő itt egy magnószalagon kerül elő és veszik el újra, hogy valamiképp hozzájáruljon a főhős, Lente Bálint felnőtté válásához.
A hatvanadik oldalon a főhős édesanyja „szokatlan” könyvespolcáról ír, amin egymás mellett áll Danielle Steel és Dosztojevszkij, Camus és Nicholas Sparks, Philip Roth és Rosamunde Pilchner. A te regényed elférne itt?
K. D.: Valószínűleg nem. Az anya nagyon ismert szerzők munkáit veszi meg, egyfelől a világirodalom, másfelől a szórakoztató irodalom nagyjaitól. A kortárs magyar irodalom kevésbé érdekli. Félig kötelességtudatból – egy vidéki orvosfeleségnek ismerni illik, legalább névről, Dosztojevszkijt és Camus-t –, félig őszinte érdeklődésből igyekszik ezt-azt elolvasni a klasszikusoktól. A fia szerint legalábbis elolvassa őket. Ő a vegyességen gondolkodik el.
Azért is kérdeztem ezt, mert a regényed rendkívül olvasóbarát. Első ránézésre – hangsúlyozom, hogy első ránézésre! – majdnem olyan, mint egy virtigli tizenkilencedik századi regény. Remélem, ez nem sértő…
K. D.: Nem. Sokat gondolkodtam, milyen nyelvet használjak, milyen nyelven beszéltessem, gondolkodtassam a szereplőimet. Amikor kezdtem sejteni, hogy a mű valószínűleg hosszabb terjedelmű lesz, úgy éreztem, ahhoz, hogy ezt a hosszabb terjedelmet elfogadják, olyan nyelvre van szükség, aminek van sodrása. Költőként indultam, nem áll tőlem távol az a felfogás, hogy az olvasónak meg kell küzdenie az adott szöveggel, de ezúttal nem akartam szándékosan megnehezíteni a dolgát. Igaz, túlságosan megkönnyíteni sem.
A több, a végén összefonódó szálon futó cselekmény egyik szála a múltba vezet, visszamegyünk egész az 1940-es évekig, a második világháborúig.
K. D.: Vissza, de a regény nagy része a 2010-es években, a mi jelenünkben játszódik! Úgy éreztem, hogy a regénynek reflektálni kell a mi valóságunkra. A Prológus utáni négy nagyfejezetből kettő 2013-ban, egy 2017-ben játszódik, és csak egy tér vissza 1987-be, illetve a távolabbi múltba! Igaz, ez a leghosszabb.
Mi a regény genezise?
K. D.: Már évekkel azelőtt, hogy egy sort is leírtam volna belőle, a 2010-es évek elején azon gondolkodtam, hogy bizonyos történeteket, amik bennem kavarogtak, hogyan tudnék egy műben összehozni. Mikor elkezdtem tisztábban látni a főbb szereplőket, az írás is menni kezdett. 2014-ben kezdtem igazán dolgozni a kéziraton. A szereplők össze is kapcsolták a különböző történetszeleteket. Van valaki, Lente Bálint, aki nagyjából velem egykorú, aki 2013-ban hazamegy a szülővárosába, Hajdúvágásra, ahol 1956-ban történt valami botrányos, konkrétan egy pogrom, amiről ő csak egy 1986-ban készült kazettáról szerez tudomást. És aztán 2017-ben egy külföldi városban visszaemlékszik a maga történetére és az 56-os történetre. | hirdetés
 |
|
Ez a pogrom valóban megtörtént Hajdúnánáson, ahol tizennyolc éves korodig éltél. Hallottál róla bármit is? Hisz nyilván tabu volt…
K. D.: Egy ideig tabu lehetett, aztán pedig egyszerűen nem gondoltak rá többet, így már az én gyerekkoromban, a nyolcvanas-kilencvenes években sem. Gimnazista koromban kötelező volt holokauszt-emléknapot tartani, de ott csak Auschwitzról esett szó, még a magyarországi történésekről sem, nemhogy a helyiekről! Az 1956-os forradalom narratíváját is igyekeztek teljesen problémamentessé tenni. 2000 körül, amikor a magyar szakot elkezdtem az ELTE-n, az egyik évfolyamtársam, egy zsidó srác mesélt a hajdúnánási rabbiról. Korábban nem hallottam róla semmit, pedig ott nőttem fel! Azonnal elkezdett érdekelni a helyi zsidóság története, és akkor akadt a kezembe Völgyesi Zoltán Kisvárosi történet című, 2001-ben megjelent monográfiája a Nánáson lezajlott eseményekről. Megdöbbentő volt olvasni, hisz addig legfeljebb annyit tudtunk, hogy igen, éltek itt zsidók, de már nem élnek. Arról, hogy a nánási zsidóság végét nem 1944, hanem 1956 jelentette, fogalmunk sem volt. Ez a nemtudás kezdett el izgatni, az, hogy egy közösség rest számot vetni a múltjával. De mivel 56 távol van tőlem időben, a regényben is csak áttételesen jelenik meg.
A regénycím is utal az időre, a múltunkból következő, következhető jövőnkre.
K. D.: Az idő problémája az egyik, ami miatt elkezdtem írni ezt a könyvet. Az aprólékos leírásoknak is ehhez van közük. Rögzítenek egy-egy pillanatot, amik aztán elmúlnak, de valahogy mégis megmaradnak. Bálint a regény végén arra jön rá, hogy a nem-választásai is ugyanúgy az életéhez tartoznak, mint a választásai. És ez megnyugvással tölti el.
Károlyi Csabának beszéltél arról az ÉS-ben megjelent interjúban, hogy az is érdekelt, „mennyire tudjuk belakni a saját időnket” – ami szerintem nem csupán rajtunk múlik.
K. D.: Azért akad némi szabadságunk! Sőt annak a belátása is adhat szabadságot, hogy vannak korlátaink, és egy adott helyzetben felismerjük a korlátainkat. Kelet-Európában divatos a hárítás, az önfelmentés: ezt vagy azt ezért vagy azért nem tehettük meg. Pedig igenis van döntési lehetőségünk és van felelősségünk. Valamennyire azért bízom az emberi szabadságban.
Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem
Magvető Kiadó, 2018
539 oldal / 3999 Ft
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
