Interjú
„Saját erősségeimet és gyengeségeimet páncélként magamon viselem”
2018-10. szám / Jónás Ágnes
Gömöri András Máté az Elisabeth Rudolfjaként debütált a Budapesti Operettszínházban, azóta olyan nagyszerű darabokban látható, mint például az az Elfújta a szél, az István, a király, a Virágot Algernonnak és az Ének az esőben, játszik a Pinceszínházban és a Színművészetin egy
Goldoni-darabban, ezúttal pedig a november 30-án debütáló Maya című revüoperettben alakít bonvivánt. Az 1931-ben íródott, látványos show-elemekkel gazdagított, szerelmi játszmákban, félreértésekben és humorban is bővelkedő produkcióról vele beszélgettünk.
A Maya című revüoperettben a főszereplőt, Charlie-t alakítod. Milyen ez a szerep és szerinted miért szerethető történet ma ez a harmincas években íródott történet?
G. A. M.: Charlie egy angol úrifiú, egy stílusos, talpraesett férfi, aki a klasszikus értékrend szemüvegén keresztül nézi a világot. Egy afrikai kikötőváros meglehetősen kétes hírű lokáljában találkozik az énekes Mayával, innen indul minden bonyodalom. Fényes Szabolcs operettjének története időtálló, hiszen a szerelem sosem megy ki a divatból. Izgalmas és mozgalmas darab, pontosan adagolt mély- és csúcspontok vannak benne, s a nézők képet kaphatnak arról, hogyan változhatnak meg társadalmi pozíciók hatására emberi jellemek és életek. A Maya egyszerre szól melankóliáról és boldogságkeresésről, a szerelmi játszmák mellett a félreértéseken alapuló humor is hangsúlyosan jelen van. Egyébként Réthly Attilával nagyszerű a közös munka – nemcsak a saját elképzelései hajtják, hanem vevő a mi ötleteinkre is. Először rendszerint létrehozunk egy korpuszt, melyet aztán együtt csiszolgatunk. Az eredeti mű szellemiségének megfelelő, ugyanakkor ma is érvényes szövegkönyv született.
A Budapesti Operettszínház bizonyára ismét kitesz magáért a látványvilágot illetően.
G. A. M.: Lőcsei Jenő fantasztikus táncbetétekkel, koreográfiákkal készül, s olyan nagy slágerek csendülnek fel, mint például a Szeretnék egyszer kicsit boldog lenni, a Fogj egy sétapálcát, a Luxusvonat vagy a Sweetheart. Az előadás helyszíne egy, a harmincas évek filmstúdióját idéző tér, ahol a nézők szeme előtt alakulnak majd át az egyes jelenetek, visszatérő motívum egy lezuhant repülő, mely köré a már említett lokál szerveződik.
Vannak színészek, akik számára már-már kínszenvedés az előadás előtti fél óra. Te hogy vagy ezzel?
G. A. M.: Előadások előtt erős versenydrukk van bennem, de a színpadon ezt többnyire sikerül átfordítani szerepfeszültséggé. Nem vagyok egy izgulós típus, mert minden szerepet időben begyakorlok, előredolgozós, lelkiismeretes vagyok, már az első próbákra is úgy érkezem, hogy a fejemben vannak a dalok és a szövegek. Azon vagyok, hogy haladjunk, és hogy a legjobb tudásunk szerint vigyük előre a munkafolyamatot. Élvezem, hogy a próbák során olyan problémákkal is foglalkozunk, melyek akár az enyémek is lehetnének, így tehát az egésznek van valamifajta terápiás jellege. Mindig egy kicsit több leszek azáltal, hogy keresem a darab és a figurám problematikáját, és jó a különféle világokban kalandozni. | hirdetés
 |
|
Menekülés sosem volt neked a színpad?
G. M. A.: De igen. A színházi közeg és a színészi hivatás eleinte menekülési útvonal volt, mely egy olyan világba vezetett, ahol el lehet kicsit bújni, s ahol megérthetem és feldolgozhatom az életem történéseit. Színészként akkor tudok precíz és konzekvens lenni, ha a saját erősségeimet és gyengeségeimet megismerem, és azokat páncélként, eszközként magamon viselem.
Az Operettszínházban az Elisabeth Rudolfjaként debütáltál, jelenleg az Elfújta a szél, az István, a király, a Virágot Algernonnak és az Ének az esőben előadásokban játszol, emellett a Pinceszínházban futó, Kiss Csaba rendezte A tribádok éjszakája című darabban Viggo Schiwét alakítod. A kritikusok rendre elismerően írnak színpadi alakításaidról, a hölgynézők először gyakran mégis a külsődet méltatják. Érzed előnyét ebben a szakmában a jóképűségednek?
G. A. M.: Ennek előnye és hátránya egyaránt van. Az előnye például, hogy egy castingon hamarabb generálsz szimpátiát, a zenés színházban egy sportos, magas, jóképű bonviván előny lehet, ugyanakkor a tetszetős külső néha hátrány is, mert könnyen beskatulyázhatóvá válsz, és sokkal több előítéletnek leszel kitéve. Engem mindig jobban érdekeltek a tökéletlen karakterek, pontosabban azok mozgatórugói és fájdalma. A Színház- és Filmművészeti Egyetemen, ahová drámainstruktor szakra járok jelenleg, például nemsokára bemutatjuk A legyező című komédiát, melyben egy sánta, kissé megrogyott, nincstelen susztert játszom majd. Na, ezt a figurát meglehetősen nagy kihívás életre kelteni számomra, pont a korábban elmondottak miatt.
Ad ez a hivatás vissza annyit, amennyit beleölsz estéről estére?
G. A. M.: A színház hűtlen szerető – néha nagyon szenvedélyes, szeret és felemel, a következő pillanatban viszont megtépáz lelkileg, és néha jó magasról ejt le. A mi szakmánk a pillanat művészete: a színpadon csak az számít, hogy épp akkor este milyen vagy. Hogy előző este állótaps fogadott, az még nem garancia a holnapi sikerre, nem lehet diadalittasan hátradőlni. Másnap ugyanúgy felkelsz, iszod a kávéd, mész be dolgozni a színházba, mert a lécet a következő nap is meg kell tudni ugrani.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
