Interjú
„Mi egyébről csinálna az ember színházat, ha nem a saját árnyékáról?”
2018-11. szám / Pavlovics Ágota
1999-ben Székelyudvarhelyen kezdte hivatásos színházi pályáját. Már 2000-ben a legjobb rendezés díjára javasolták a Atelier Nemzetközi Színházi Fesztiválon. Dolgozott mások mellett Temesváron, Bukarestben, Nagyváradon, Piatra Neamton, de rendezett Németországban, az Egyesült
Államokban, és szerencsénkre egyre többet Magyarországon. Szabó K. Istvánnal, a kitartóan saját útját járó, kiváló színházcsinálóval nem csak egy tavalyi, egy idén októberi és egy jövőre várható rendezéséről beszélgettünk.
A monodráma-bemutató mindig ünnep a nézők számára, hiszen különleges rendezői, színészi teljesítményt ígér. Egy éven belül a második monodráma-rendezésével keltett feltűnést, aratott zajos sikert. Milyen a viszonya a műfajhoz?
Sz. K. I.: Ugyanúgy viszonyulok hozzá, mint bármely más munkámhoz – legyen az nagyszínpadi vagy kamara jellegű. A különbség talán csak annyi, hogy monodrámában egy emberben kell tetten érni azt a sok árnyalatot, amit egy többszereplős nagyszínpadi műnél gazdagon szétszórva láttatunk. Visky András önéletrajzi elemekből szőtt, Júlia című művét az 1956-os emlékév hozta, és a Pesti Magyar Színház felkérésére rendeztem meg. Erdélyi emberként úgy éreztem, hogy a számomra kevésbé átlátható budapesti események helyett talán szerencsésebb, ha a már ismert környezetet kutatom, így elkezdtem alaposabban utánakeresni a magyar forradalom határon túli hatásainak. Vajmi kevés adat kering a köztudatban, erről beszélni nem volt szabad, mint ahogy nagyon sok egyébről sem. Az 1958-1962 közötti időszakból közel 25 000 feldolgozott dosszié tanúskodik a megtorlások mértékéről. Hány lehet még… A magyar szabadságharccal rokonszenvező, az eseményekről csak tájékozódó, vagy ne adj’ Isten, rokoni szálon érintettek koholt vádak alapján kerültek gyorsított eljárással börtönökbe, a Duna-delta gulagjába, vagy egyenesen a bitóra. Ez a korszak maga volt a kilátástalanság. Ez a monodráma, akár egy gyertyaláng, érzékenyen vall a sötétben pislákoló fényről. Minél jobban figyeljük, annál erősebb a lángja. A budapesti sorozatot követően Debrecenben is műsorra tűzték, és idén már a harmadik helyen, december 15-től Veszprémben is játsszuk.
A most Debrecenben bemutatott Mintapinty című monodráma főhőse az 1940-ben született Molnár Zsóka (Oláh Zsuzsa alakítja), aki a nézőkkel lehetőségekben gazdag életének emlékeit osztja meg.
Sz. K. I.: A Mintapinty egészen más hangvételű darab, mint a Júlia. Kevésbé meditatív, mellőzi a szelíden rejtőzködő másikat, a csendestársat, itt nagyobb szerep jut a társadalmi konjunktúrának, zajosabban szól bele a környezet Molnár Zsóka kalandos életébe. S bár kitalált személy, szerzői bravúrosan mozgatják, úgy építették fel a személyiségét, olyan aprólékossággal, hogy elhiszem, Molnár Zsóka itt van, minden szava igaz. Hiteles. Abban az ellentmondásos korban, amelyben a főhős élt, a kommunizmus térnyerésétől a rendszerváltásig, az ő felemelkedése és bukása a történelem peremére szorult örök vesztesek példája. Azoknak, akik abban a tévhitben éltek, hogy alakítói önnön sorsuknak, pedig csak elszenvedői voltak mások hatalmi játékainak.
A dráma egyik érdekessége, hogy szerzőként egy fiatal testvérpár, Kovács Dominik és Kovács Viktor jegyzi.
Sz. K. I.: A Kovács Dominik – Kovács Viktor alkotta szerzőpáros rendkívül tehetséges négykezes. Élmény velük társalogni, dolgozni. Meggyőződésem, hogy még sokat fogunk hallani róluk.
Következő rendezése Debrecenben, 2019 februárjában Max Frisch: Biedermann és a gyújtogatók című, tanulság nélküli tandrámája lesz. Tudjuk, Frisch remek, de miért éppen a Bidermann és a gyújtogatókra esett a választása?
Sz. K. I.: Az utóbbi tíz évben hangsúlyosabban foglalkoztam a német drámairodalommal, főként a poszt-brechtiánus esztétika izgat. Peter Weisstől Schimmelpfennigig számos előadást jegyeztem, folyton rácsodálkozva arra a fantasztikus sodrásra, amellyel a német színház rendszert bont és épít újra. A moralitásnak, mely a középkori liturgikus játékokban gyökerezik, egy korszerű formáját teremtették újra nagyszerű hatásmechanizmussal. A Biedermann és a gyújtogatók egyik ilyen gyöngyszeme a német drámaírásnak. Témája a kispolgári tunyaság és reakcióképtelenség. | hirdetés
 |
|
A Biedermannt éppen hatvan éve, 1958-ban mutatták be a zürichi Schauspielhausban, ám a mű aktualitása cseppet sem csökkent. Az ön számára miért fontos, hogy megrendezze?
Sz. K. I.: Számos okom van rá. A legmeghatározóbb talán a társadalomszemlélet. A svájci építész-író Max Frisch cinikus távolságtartással mérlegeli a társadalmi folyamatokat, precízen ábrázol, szellemes fordulatai jól bizonyítják a megalkuvásban rejlő ellentmondásokat. A reakcióképtelen polgár a betolakodóktól való félelmében készségesen ajánlja fel asztalát a gyújtogatóknak. A vélt igazság birtokában nem hajlandó tudomást venni a valóságról. A tandráma megírásakor a fasizmusra célzott… most, úgy érzem, ismét sikerült megnyitni Pandóra szelencéjét. Szomorúan szemlélem a jelen történéseit. Addig szajkóztuk a szabadság mérhetetlen kiterjedését, hogy szem elől tévesztettük az ésszerűség határait. Biedermannként, öntelten ücsörögve a javainkon, hiába a figyelmeztetés, nem halljuk a vészterhes döngetést a kapukon, nem érezzük a füst szagát. A kényelem megfoszt elementáris érzeteinktől, műburokban élünk, megesszük az elénk tálalt PC-maszlagot, és elégedetten bólogatunk: ma is erkölcsösek vagyunk. Nem szeretnék patetikusnak tűnni, de tulajdonképpen ez az, ami zaklat, az álszentség, az életadó természettel és annak alaptörvényeivel való pimasz szembefordulás. A lovagok ideje lejárt, most a fegyverhordozók csencselik el jövőnket a tőzsdén. Gyalázatos háború ez, azt hiszem, előbb-utóbb sikerül kirántanunk magunk alól végérvényesen a történelmet. Ez amolyan kísértő rögeszmém, árnyékom, félelmem. S mi egyébről csinálna az ember színházat, ha nem a saját árnyékáról?
Azt, hogy jó úton jár, szakmai és közönségsikerek sora bizonyítja. Éppen most kapta meg a legjobb rendezés díját a brassói 29. Nemzetközi Kortárs Drámafesztiválon Örkény klasszikusa, a Macskajáték debreceni színreviteléért, amihez szívből gratulálok.
Sz. K. I.: Köszönöm, nagy öröm ez számomra. Az elismerés azért is jelentős, mert a rangos brassói drámafesztivál programjában a Macskajáték volt az egyetlen magyar előadás.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
