Interjú
„A szerencsés nyertesek közé tartozom”
2018-11. szám / Jónás Ágnes
Nyertes Zsuzsa harmincöt éve van a pályán, a kabarétól a vígjátékon át a musicalig mindenben színvonalas alakítást nyújt. Harminc éven át játszott a Révay utcai Vidám Színpadon, öt éve az óbudai EuroCenterben működő, megújult Vidám Színpad az egyik otthona. Jelenleg a Dől a lé,
avagy pénz áll a házhoz, a Család ellen nincs orvosság és A szerelmes nagykövet című előadásokban szerepel. Születésnapja alkalmából beszélgettünk vele.
Akárhányszor beszélünk, mindig cseng a hangod és ragyogsz. Hogy boldog és elégedett ember vagy, annak az is a titka, hogy harmincöt éve szolgálod szeretettel és odaadással a közönséget?
Ny. Zs.: Igen, biztosan. A boldog művészek közé tartozom, gyakran mondogatom is, hogy ha nem lenne felkérésem, akkor fizetnék érte, hogy a színpadon állhassak és játszhassak. A játék feltölt, önbizalmat ad, és átsegít még az egészségügyi problémákon is. A színpad a legjobb pszichológus – két és fél óráig csak én vagyok és a szerepem, na meg az az erőteljes energiaáramlás, ami köztem és a nézők között van ilyenkor. Szerelemszínésznő vagyok, a színház az életem, a közönség szeretete az oxigén. Valószínűleg azért bírom ennyire jól a gyűrődést, mert sosem a pénz motivált.
Böröndi Tamással, a Vidám Színpad igazgatójával és Straub Dezsővel, a színház művészeti vezetőjével évtizedek óta ismeritek egymást. Mitől működik jól a közös munka szerinted?
Ny. Zs.: Velük kezdtem a pályát a Vidám Színpadon, a Révay utcában. Az első szerepem az Elvámolt éjszakában volt főiskolásként, melyre Bodrogi Gyula hívott, aki később eljött a Cseresznyéskert című vizsgaelőadásomra. Megtetszettem neki, és elhívott a Révay utcai Vidám Színpadhoz, ahol harminc évet töltöttem el. Öt éve az óbudai EuroCenterben működő, megújult Vidám Színpad a második otthonom, ebből is látszik, hogy ha valami mellett leteszem a voksomat, akkor a végletekig kitartok. S hogy mitől jó a Böröndi Tamással és a Straub Dezsővel közös munka? Nagyon szeretjük és tiszteljük egymást – ilyen egyszerű a válasz. Mindig tudtunk egymás magánéletéről, őszintén drukkoltunk egymásnak, tehetségesnek tartjuk egymást, jókat tudunk együtt nevetni, s ha úgy adódik, sírni is. Mindig a legjobbat kívántuk egymásnak, és ha valamelyikünknek jobban ment a szekér, és jobb szerepek találták meg, nem volt irigykedés. Úgy vélem, hogy csakis akkor lehet jót alkotni, ha az ember szereti és becsüli azokat, akikkel együtt játszik.
Legutóbbi, lapunknak adott interjúdban azt mondtad, hogy régebben jóval kevesebb tévécsatorna volt, mint ma, és ha az egyiken leadtak egy tévéjátékot, amelyben szerepeltél, akkor látott a fél ország, ha a másikon, akkor az ország másik fele. Nem hiányzik a televíziós szereplés?
Ny. Zs.: Hiányzik, és boldogan szerepelnék a tévéjátékokban, ha lenne rá lehetőség, de jobb, ha az ember olyan után nem sóvárog, ami nincs. Annak azonban nagyon örülök, hogy a kereskedelmi csatornák rendszeresen gondolnak rám, invitálnak szórakoztató műsorokba, legközelebb egy főzőshow-ban leszek látható.
Ha az ember kiteszi a lelkét az előadások alatt, akkor nyilván nem esik jól, ha negatív kritikákat kap. Jóllehet, rólad nem igazán lehet ilyesmiket olvasni, mégis kíváncsi vagyok, hogyha akadna ilyen, akkor azt hogyan kezelnéd. Elszúrná a napod?
Ny. Zs.: Szerencsére nem sok negatív kritikát kaptam életemben. Volt, hogy haknik alkalmával nem mindenkit láttam mosolyogni – ilyenkor majd’ megfeszültem, annyira szerettem volna mosolyt varázsolni az arcokra. Az a típus vagyok, aki nem szereti, ha nem szeretik. Őszintén és tisztán adom a szeretetem, és fáj, ha nem ugyanezt kapom vissza, de hozzá kell szokni, hogy nem mindig azt kapja az ember, amit ad. | hirdetés
 |
|
Tekintettél valaha úgy a színjátszásra, mint önterápiás, sebgyógyító „eszközre”?
Ny. Zs.: Hogyne! A színpad negatív mellékhatások nélküli gyógyszer, még az egészségügyi problémákon is átsegít, ráadásul engem remekül konzervál – hatvanéves leszek decemberben, de a mai napig tíz-húsz évvel fiatalabb szerepeket játszom, például Céliát A néma Leventében. Amíg a közönség nem kiabál fel, hogy ezt nem kellene, addig én felmegyek a színpadra, és elhiszem, hogy egy negyvenéves, szerelmes nő vagyok. Szerencsére a kezdetektől nagyon el voltam kényeztetve – a szerepek folyton megtaláltak, és hálás vagyok a Sorsnak, a Jóistennek vagy nevezzük akárhogy, hogy töretlen volt a pályafutásom, hogy mindig volt feladatom, s hogy így is belefért az életembe egy csodálatos gyermek.
Manapság nagy fejtörést okoz a nőknek, hogy hogyan osszák meg figyelmüket és energiáikat a magánélet, a háztartás és a karrier között.
Ny. Zs.: Azt hiszem, hogy én ilyen szempontból is a szerencsés nyertesek közé tartozom. Az utolsó pillanatban, harmincöt évesen szültem Zsuzsót. A színházi elfoglaltságaim miatt nem én, hanem az édesapja mesélt neki, sokszor nem tudtam ott lenni mellette az elalvásnál, ennek ellenére egy tökéletes, boldog csoda lett belőle, immár huszonöt éves. Amilyen szeretettel bánik velem, ahogyan nyilatkozik rólam, elfeledteti velem, hogy nem voltam a legtökéletesebb anyuka.
Mit kívánsz magadnak az új évre?
Ny. Zs.: Azt kívánom, hogy minden maradjon így. Ne legyen kevesebb felkérésem, mint 2018-ban volt, találjanak meg újabb szerepek, és legyen idő minőségi együttlétre a csodálatos családommal – a szüleimmel, a testvéreimmel, a párommal, akivel negyvennégy éve élünk boldogan együtt, és Zsuzsóval, a lányommal –, ugyanis a legtöbb erőt nekem az ő szeretetük adja, belőlük táplálkozom. Ha ők nem lennének, nem tudnék energiát adni a közönségnek, mert nem lenne miből.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
