A nemrég elhunyt Bernardo Bertolucci egyik nagy húzása volt, amikor Marlon Brandóra és Maria Schneiderre rázárta azt az ajtót Párizsban 1972-ben, majd megtörtént, ami megtörtént, máig ható
 jelleggel. Színészek eljátszották, megélték, más nem nagyon kellett – a film utóléte és visszásságai sem tudjak ezt megcáfolni.
Két jó színészünk most is megvan: Annette Bening és Jamie Bell. Előbbi az öregedő színésznőként, akit amúgy Gloria Grahame-ként ismer a világ, tér vissza Angliába, hogy újra lássa jóval fiatalabb egykori szerelmét, Peter Turnert, akivel csak két évvel korábban volt kapcsolatuk. A kései találkozó persze tálcán kínálja a lehetőséget szerelmük felidézésére. Ugyanez a lehetőség a filmnek ugyanígy adva van, és Paul McGuigan rendező él is ezzel. Mi az, hogy él, lubickol a lehetőségben.
Olyan kaszabolást rendez a vágóasztalon, hogy bizonyos jeleneteket Gaspar Noé sem tudna megérteni. Virtuózan variálja a fényeket, jeleneten belül váltunk helyszínt, idősíkot. Mégsem valamiféle kísérleti film születik. Nem, mert sajnos McGuigan jobban elvan a szöszmötöléssel, a filmzene CD playlistjének összeállításával, az 1980-as évjáratú autók összeállításával. Túlságosan lefoglalja a liverpooli munkáscsalád akcentusának felidézése, a korabeli flanelingek, szvetterek összepárosítása a megfelelő hajviselettel. Ahelyett, hogy összezárná Bellt és Beninget, majd beindítaná a kamerát. Mert ők elvitték volna ezt a történetet. Ehelyett a lehető legkiszámíthatóbbra írta meg a forgatókönyvet, rengeteg retró, némi irónia, minimális humor, zenezuhatag. Jutalomjáték? Főhajtás Grahame személye és művészete előtt? A szándék érezhető, az igény megvolna rá. De leginkább a kihagyott gólhelyzet utáni kiábrándult csalódás érzése marad a végefőcímre.
A gyerekével közel egykorú férfival kapcsolatba kezdő díva története pedig nagyon izgalmas is lehetne, és ez a két színész beszélhetne a társadalmi tabukról, nem csak utalhatna a sztárság és a szülői szerep problémáira, a sort hosszan lehetne folytatni. De ehhez nem ártana karaktereket teremteni, nem pár jellemvonást ismételgetni. A díszletek és kellékek elrendezése helyett érdeklődni kellett volna a két figura iránt. Így végül egy slágermúzeumi, 105 perces videoklip kerekedik a végére, ami pedig még abszurd módon a színészeket is háttérbe szorítja valamelyest. A filmet az sem menti, hogy jól megríkatja a nézőit, ez is érezhetően ki van számolva, sőt egy idő után mintha csak ebben bízna a rendező, és az mindig rossz jel, ha a rendező arra apellál, hogy tessék, nézők, sírjatok, mert ennél jobb nem jutott eszembe.
DVD
Kritika (2)
Bontonfilm
Gloria Grahame (1923-1981) legismertebb filmjei
1959 – Odds Against Tomorrow
1956 – A sosemvolt ember
1955 – Oklahoma
1955 – Nem úgy, mint egy idegen
1955 – A pókháló |
vissza
vissza a lap tetejére
