PM Online | Színház

Tóth Ildikó játssza Ilonát, azaz Blanche-ot A Vágy nevű villamos című Tennessee Williams-adaptációban.

Milyen a kapcsolatod a Tennessee Williams-művekkel? Mikor találkoztál velük a pályafutásod során először?
T. I.: Nem is nagyon emlékszem… Stúdiós voltam a Nemzeti Színházban, mert nem vettek fel rögtön a főiskolára, és a Várszínházban ment a Macska a forró bádogtetőn című darabja, azt láttam, de aztán nem keresztezte az utamat, soha nem is próbáltam semmilyen Williams-darabot.

A Vágy nevű villamos című darabban Ilonát (az eredeti műben Blanche-ot), a női főszereplőt alakítod. Mitől látod izgalmasnak a karakteredet?
T. I.: Az anyag is és ez a szerep is végtelenül bonyolult és összetett. Szerintem a világirodalom egyik leggazdagabb és emiatt talán az egyik legnehezebb szerepe. Ha manapság Ilona valamelyikünkkel beszélgetne, vagy pszichológushoz járna, akkor egész egyszerűen betegséggel diagnosztizálnánk. Nem tudom, hogy jól fogalmazom-e meg, de szerintem egy poszttraumás áldozati történet az övé. A legfontosabb sérelem, mely meghatározta Ilona sorsát, a kamaszkori szerelem és csalódás. Fiatalon összeházasodik egy fiúval, akiről egy véletlen folytán kiderül, hogy homoszexuális. Ezután a fiú öngyilkos lesz. Ilona korábban is említi, hogy volt ebben a fiúban valami finomság, valami lágyság, amit addig férfiakban nem tapasztalt. Ha jobban belegondolok, hogy ki az a férfi, akiben eddig nem tapasztalt ilyesmit, arra jutok, hogy ki lenne más, mint az apja. Lehet sejteni, hogy viszonyukat érzelmi és lelki kihasználtság lengi körül. Ez a lány vagy bármelyik kamasz – az én fiam is most 16 éves – billenékeny, sebezhető, egy kialakulóban lévő ember. Rendkívül kényes témák, amik egy egész életre megbélyegzik a személyiséget. Ide vezethető vissza Ilona kiapadhatatlan szorongása, hektikussága, saját nemiségéhez való deformálódott viszonya, nem is beszélve a nem múló bűntudatról a fiú halála miatt. Rengeteg megrázkódtatás, melyekről ma már nyíltabban beszélünk, mégis sokkal előítéletesebbek vagyunk, mint amit feltételezünk saját magunkról. Érzéseinkben és gondolatainkban még nem vagyunk elég szabadok. Ilona a darabban hivatkozik családja arisztokratikus múltjára, ami miatt felsőbbrendűnek, különlegesebbnek érzi magát a többieknél. Aztán ez hirtelen megváltozott különféle okok miatt. A fehérvári előadásban ezt a változást erősíti az is, hogy Berci és András (Bagó Bertalan rendező és Tucsni András dramaturg – szerk.) áthelyezték a történetet a ’90-es évekbe.

Szerinted ez a csavar mit tesz hozzá a történethez?
T. I.: Williams ezt a drámát 1947-ben írta, a második világháború után, ami az egyik legnagyobb kataklizmája volt a világnak. Egy háború, ami kiforgatta az embereket önmagukból minden szinten, elsősorban morálisan és egzisztenciálisan. Az elfogadott értékrend felborult, és amit lehetett a háború alatt, azt utána már nem. Szerintem Berci és András egy ugyanilyen helyzetet keresett, amiben az emberek elveszítik morális gyökereiket, kapaszkodóikat az életben. Magyarországon a rendszerváltás után volt egy ilyen időszak, a ’90-es években, amikor lehetett a zavarosban halászgatni. A régi rend megszűnt, de még nem alakult ki az új. Megváltozott a társadalom, úgy is mondhatnám, hogy akik életrevaló voltak, azok meglovagoltak bizonyos helyzeteket, akik pedig alkatilag nem olyanok voltak, azok akár tönkre is mentek ebben az időszakban. Ilona és testvére, Csilla mögül is eltűnt ez a biztonságot adó családi háttér, meghalt mindenkijük, ami számukra egy őrületes veszteség. Azért is használtam az elején a poszttraumás szót, mert azt a sérelmet, ami nincs kibeszélve, nincs meggyógyítva, az ember egy egész életen át cipeli.