Hermann Hesse írja regényhőséről, Demianról, hogy az a típus volt, aki mindig előre gondolkodott, előre érzett, ha izzadva kapaszkodott fölfelé a hegyen, akkor már az járt a fejében, hogy mennyire kellemes lesz majd a csúcs után lefelé ereszkedni. De sajnos ez fordítva is igaz volt, ha
épp szellőzködött a lejtőn, akkor meg arra gondolt, hogy hamarosan újabb csúcsot kell meghódítania, és az meglehetős fáradsággal jár majd. Pontosan nem mondja meg Hesse, hogy ezt inkább erénynek látja, vagy egyszerű tényként közli hőséről, így az ember nem is tudja, mihez kezdjen ezzel a magatartásformával: kövesse, vagy csak tudjon róla, vannak ilyen emberek, akik a jövőben élnek, nem azt érzik, ami történik velük, hanem azt, ami majd történni fog.
Persze, mindezt rosszul is össze lehet rakni. Amikor fölfelé kapaszkodik az ember, arra gondol, hogy de nyomorúságos is az élet, amikor meg lefelé ereszkedik, az jár a fejében, hogy na jó, most épp nem nyomorúságos, de hamarosan az lesz. Egyenes út a depresszióhoz. Vagy lehet optimistábban is látni a világot, amikor fölfelé izzadunk, akkor előre gondolkodunk, de jó lesz majd a csúcs másik oldalán, lefelé pedig annak örülünk, amit épp a pillanat adott. Ezzel be is fejezném a jövőben és jelenben élés problémáját, de most mintha épp ebbe verte volna bele az orrom egy kedves ismerős, Joseph Haydn.
Van neki ugyanis egy viszonylag népszerű szimfóniája, és szokás szerint azért tudott épp ez népszerűvé válni, mert egyrészt neve van, másrészt története. A neve az, hogy Búcsú, a történetét pedig mindenki ismeri, aki énekórán vett részt. Esterházy Mikós herceg nagyon szerette a zenét, ezért is szerződtette a kor nagy komponistáját az udvarába, továbbá fizetett egy egész sereg zenészt, magyarul házi szimfonikus zenekara volt, ami olyan nagyvonalú kedvtelés, hogy ma sem engedhetik meg maguknak az egyszerű milliomosok. De ha már fizette őket, használta is a szaktudásukat, és akkoriban nem voltak hangversenyévadok, a zenészek játszottak és játszottak, egyik nap szimfónia, másik nap opera, a harmadikon vonósnégyes. Szabadság meg semmi. Épp ezért szóltak Haydnnak, aki megírta a Búcsúszimfóniát. ennek az a vége, hogy a pörgős finálé végén egy újabb lassú tétel indul. A szép dallam azonban egyre fogy, pontosabban a hangszerelés válik egyre vékonyabbá, a zenészek egymás után hagyják abba a játékot, és a szólam végével kimennek, jelezvén, hogy fáradtak, pihenni vágynak. Az anekdota szerint a herceg megértette az üzenetet, és másnap mindenki mehetett szabadságra. |
Lehet, hogy így volt, én mégis nagyon utálom ezt a történetet, mert azt érzem, hogy épp a zene lényegéről tereli el a figyelmet. Hogy ez a lendületes rezgető utáni szomorúság és megfogyatkozás nem arról szól, hogy fáradtak a zenészek, hanem sokkal borúsabb az üzenet. Azt mondja, hogy az élet teljét érezzük, és akkor hirtelen jön a bánat, a fogyatkozás, melankólia. Ezt pedig Haydn nagyon is jól tudja, és figyelmezteti a hallgatót: most még vidulsz, de én már látom a folytatást. Most még május van, de az év most is decemberrel fog végződni.
Nyilván igaza van. De most még tényleg május van.
|
vissza
vissza a lap tetejére
