Vegyes érzelmekkel néz meg az ember egy olyan filmet, ami joggal veti fel a politikai választási rendszer és a média összefonódásának problémás kérdéseit. 1987-ben az amerikai Demokrata Párt legesélyesebb indulója az elnökjelölti posztra Gary Hart volt, ám házasságtörési ügybe
 keveredett. Helyes-e, hogy a sajtó ilyen ügyeket derít ki, ilyen ügyek miatt támad valakit, vagy hogy ilyen ügyek miatt lesz kegyvesztett egy politikusjelölt?
Több dimenzióban is fénytörést kapnak ezek a kérdések. Tényleg nem áll már komoly ember politikusnak Amerikában azért, ami valahol Hart története idején kezdődött – és máris itt vagyunk Trumpnál, aki egy pornószínésznőnek fizetett a csendért, mégis a fél világ az Amerikai Egyesült Államok elnökének péniszformájáról hallhatott információkat. A másik a sajtó esete – tényleg a közhatalom ellenőrzésének feladatkörébe tartozik az elnök félrelépéseiről tudósítani?
Jason Reitman rendező inkább tűnődik ezeken, mint tudná a választ, és ez mindenképp a javára szól a filmnek. Nekünk, magyaroknak pedig további felismerésekkel szolgálhat a film. Milyen normális is az a közeg, ahol az elnök a kampánystábjának, a benne alázatosan és keményen dolgozó önkénteseknek is felelősséggel tartozik. Mennyire alapvető sajtómunkás-hozzáállás az a két szó, hogy „légy kétkedő”, ne higgy semmit el elsőre egy közéleti szereplőnek. És milyen távol vagyunk most ezektől. Ahogy egyébként ettől az 1987-es világtól is távol állunk, az irodákban dohányzó szerkesztőségi munkatársaktól, a nyomógombos telefonoktól, a csigalassúságú telexektől.
Mindezt ugyanúgy felsorakoztatja a film, mint megannyi kiváló színészi alakítást. Hugh Jackman érett játéka megvilágítja Gary Hart bizonyos értelemben vett korlátoltságát, ahogy képtelen megérteni, miért számítanak ezek a dolgok is a politikában, és bukásának okát, a moralitását. És ne feledkezzünk el ’87-es frizurájáról sem, amely több beszédtémát ad, mint Hart erkölcsisége. J. K. Simmons is többrétegű karaktert alakít: a dörzsölt, határozott, nem talpnyaló kampányfőnököt, de a Hart feleségét, Lee-t alakító Vera Farmigát is jó nézni eszköztelen alakításával. Ezek mind nem a nagy kasszasikerek jellemzői, a The Front Runner is inkább a bukásával nyújtott kiemelkedőt üzleti értelemben, a morális-társadalmi kérdéseket mindig is szívesen boncolgató Jason Reitman eddigi nyolc filmjéből ez a hetedik legsikeresebb. Ami nem jelenti azt, hogy ne lennének igencsak fontos kérdések a fentiek, és azt sem, hogy a The Front Runner fontos film lenne. Persze ismerve a magyar közélet állapotát, itthon sem számíthat óriási lelkes tömegre.
DVD
Kritika(4) |
vissza
vissza a lap tetejére
