Interjú
„Gyúrni kell a nyelvet, mint a gyurmát” – Várady Szabolccsal a De mennyire című kötetéről
2019-05. szám / D. MAGYARI IMRE
A 2003-as, verseket, fordításokat, prózát s „egyebek”-et tartalmazó gyűjteményes kötet, A rejtett kijárat után csak most, tizenhat esztendővel később jelent meg Várady Szabolcsnak új verseskönyve a Magvető Időmérték sorozatában De mennyire címmel. Ritkán szólal meg, a szavára
azonban nem ezért kell figyelni. Fontos, amit mond, s bár egyáltalán nem emeli fel a (költői) hangját, ezt az olvasó azonnal megérzi.
Ez az a szoba, ahol valamikor a szakácsnőtök lakott?
V. Sz.: Pontosan. Gondolom, a Cirkusz című versből értesültél róla. Eredetileg nem tartozott a lakáshoz, tán szárítóhelyiségként szolgált, apám vette meg a háztól. Tizenhat négyzetméter – a lakás maga száznyolcvan. 1956 után lett az enyém.
A világirodalom egyik legimmobilisabb költője vagy: ebben a lakásban laksz majdnem a születésed óta.
V. Sz.: 1943-ban születtem, két évvel később költöztünk ide. A hetvenes években friss házasként belevágtunk egy társasház-építkezésbe a második kerületben, pár esztendeig ott laktunk, de ez a szoba is megmaradt nekem. Illetve az ötvenes években nagyanyáméknál is laktam, akkor is a második kerületben, a Bajvívó utcában: apámat lecsukták, anyám dolgozott. De a Bartók Béla út 27.-be jártam iskolába, ahová, ha jól tudom, korábban Nemes Nagy Ágnes is.
Mennyi emléket, mennyi titkot őriz ez a szoba? Velem szemben például a falon ott az a kép, amelyikről a Cirkuszban beszélsz, és a versben ez a szoba is benne van.
V. Sz.: Eredetileg a nagyanyám lakásában lógott. Alá van írva, hogy „Aba-Novák”, de biztosan hamisítvány. Sok az emlék. Tizenhét éves koromban hat hónapig itt feküdtem vesegyulladással, ide járt fel hozzám ápolni az első szerelmem, aki már rég Los Angelesben él. Mikor a fiam befejezte az általánost, meghívta egy évre, hogy megtanuljon angolul. Úgy adódott, hogy a következő esztendőben egy ösztöndíjjal én jutottam ki Amerikába, New Yorkba és Los Angelesbe, én is sokat voltam náluk. Január huszonhetedikén, a születésnapom alkalmából, elvitt Las Vegasba, a kaszinóban meg is tettem a huszonhetest – és nyertem!
Térjünk vissza a szobába!
V. Sz.: Különböző baráti társaságok váltották itt egymást gimnazista korom óta. Bollobás Béla, Öcsi, a világhírű cambridge-i matematikus, itt lakott a házban, Bálint András, a színész, osztálytársam volt a József Attila Gimnáziumban, Bence György, a filozófus, iskolatársam, felettem járt. Együtt szerkesztettük a Május című, tizenhat példányban megjelenő lapot. Mikor egyetemistaként átmehettem nappalira, összeismerkedtem Erdélyi Ágnessel, Fodor Gézával, Kis Jánossal, Ludassy Máriával, Petri Györggyel, másokkal.
Elfértetek itt?
V. Sz.: A Rádiózás lecsószezonban című versem zárul úgy, hogy főzhettünk volna lecsót, de sokan voltunk hozzá, „…néha / több mint húszan, abban a kis szobában!” Amikor 68-ban a baráti országok bevonultak Csehszlovákiába, állandóan a Szabad Európát hallgattuk, többnyire nálam. Másoknak nemigen volt saját szobájuk. | hirdetés
 |
|
A korábban említett versekből, de az új kötet egészéből is látszik, hogy a te műveid gyakran apró, hétköznapi emlékből, élményből indulnak el. Semmi világmegváltás, semmi magasztosság.
V. Sz.: Nem szándékosan kötődöm a hétköznapokhoz, hanem korlátaim tudomásulvételének folytán. Belőlük tudok csak elindulni. A remény persze mindig az, hogy sikerül valahogy úgy összerakni a nagyon hétköznapi motívumokat, tárgyakat, hogy az egésznek lesz valami aurája, ami több, mint amiről a költemény látszólag szól. Sokféleképp és sok mindenről lehet verset írni. Egy azonban konstans: gyúrni kell a nyelvet, mint a gyurmát.
A Vagy megvolt valóban verscím megegyezik az első ciklus címével, az első sora ugyanaz, mint a legelső versnek: „Hogy is hívják azt a kis dán falut?” Aminek a neve aztán a legutolsó versben lesz meg. Ez ad a kötetnek némi epikus jelleget. Azt szeretnéd, hogy folyamatosan olvassák, mint egy regényt?
V. Sz.: Azt hittem, csak önálló verseket tudok írni, a műveim nem egy majdani kötet alkatrészei. De rájöttem, meg lehet úgy komponálni ezt a könyvet, hogy a darabjai kiadjanak valamiféle történetet. Az utolsó verseket már ennek a jegyében írtam, betömködve bizonyos lukakat. Így ez most olyan kötet, aminek jót tesz, ha folyamatosan olvassák.
A záró vers a Horatiust megidéző Sermo. Mintha Horatius derűs filozófiája, amit persze durva leegyszerűsítés a Carpe diemben összefoglalni, a tiéd is lenne.
V. Sz.: Örülök, ha így látod. Azt mindenesetre Horatiusnak köszönhetem, hogy a Diákkönyvtárba a verseit válogatva meg kellett keresnem az Amerikában élő Meller Pétert, és kiderült, hogy abban a bizonyos dán faluban lakik, amelynek a neve sehogy se jutott eszembe a kötet első versében, és ez alkalmat adott arra is, hogy a vers és ezzel az egész kötet beletorkolljon a Horác című régi versembe. Aki ismeri, az tehát odahallhatja a végére ezt is: „Holnap aztán majd! De ki nem szarik rá?” Optimista végkicsengés, nem igaz?
Várady Szabolcs: De mennyire
Magvető Kiadó, 2019
112 oldal / 1999 Ft
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
