PM Online | Színház

„Az árulás anatómiáját, sokféleségét mutatja meg, ez talán a központi témája, és ezzel igyekszik hűségre tanítani” – mondja Berecz András, amikor azt kérdezem tőle, hogy mire taníthatja a Csíksomlyói passió, ez a kétezer éves történet azokat a fiatalokat, akik már egy digitalizált,
felgyorsult világban nőnek fel. A Kossuth-díjas énekes, mesemondó, népmesegyűjtő visszaemlékezett a Nemzeti Színházban folyó, két évvel ezelőtti próbafolyamatra, elárulta, hogy szerinte mi ma a világ egyik legnagyobb betegsége, legnehezebb „keresztje”, s beszélt az Isten bolondja című önálló estjéről is, amely Erdélyben, a pápalátogatás idején debütált.
Jelenet a Csíksomlyói passióból

Egy évvel ezelőtt a csíksomlyói Nyeregben, az összmagyarság zarándokhelyén mutatták be a Nemzeti Színház Csíksomlyói passió című nagyszabású előadását – idén augusztus 19-én az Esztergomi Bazilika előtti téren lesz ingyenesen megtekinthető a produkció, melyben ön a Vándort alakítja. Hogyan kerül a tréfás kedvű énekes, mesemondó vándor a szenvedéstörténetbe?
B. A.: Vidnyánszky Attila, a rendező hívott, úgy érezte, hogy a székelyföldi, a csíki szellemiségtől nem idegen ez a mindig józan, alapjában véve derűs alak, a dráma műfajnak pedig jó, ha valaki a cselekmény ellenében menetel, figurája kilóg, feszültséget old, énekeivel követi Jézust a Golgotára. Így lettem „ellenpont”. Mondjuk, ezt a szerepet rám szabták. Már az általános iskolában, a hátsó padokban is próbálgattam ezt a szerepet. A darabban a derű mértéke volt tán nekem a legérdekesebb, legkényesebb kérdés. Hogy az a szentséget egy percig meg ne sértse. Az énekekkel könnyebb dolgom volt. Ezek állomásonként követik Jézust a Koponyák hegyére, ahhoz igazodnak.

Milyen élményeket őriz a próbafolyamatról?
B. A.: Shakespeare Hamlet szájára adja ezt az én nagy élményemet: „lám e színész… egy eszmeképhez úgy hozzátöri lelkét, hogy arca elsápad belé, könny ül szemében… egész valója kíséri képzetét”. Láttam közelről a

Megváltó szenvedéséhez hozzátört színészek lelkét, s azt, ahogyan átlényegültek. Láttam Tóth Augusztát próbán igazán megrendülni, aztán előadáson is, sötétben is, közönségnek háttal is. Az meg már a csíksomlyói előadás élménye, hogy a Jézust megformáló Berettyán Nándor az erdő felől, a közönség hátsó sorai felől húzta be súlyos keresztjét. Rögtön oda is szökött néhány csíki atyafi, hogy segítsenek „szegénynek”! Nándin akkor már mikroport volt – alig tudta a foga közt elsziszegni, hogy köszöni szépen, de ez itt már előadás, engedjék meg, hadd vigye ő.

Mit gondol, mire taníthatja ez a kétezer éves történet a mai fiatalokat, azokat, akik már egy digitalizált, felgyorsult világban nőnek fel?
B. A.: Ugyanarra, mint a nem digitalizáltban felnövőket. Az árulás anatómiáját, sokféleségét mutatja meg, ez talán a központi témája, és ezzel igyekszik hűségre tanítani. Ezért szeretik hívők, nem hívők egyformán. Természetesen van egy erős, misztikus háttere is, ami a ferencességtől, magától Assisi Szent Ferenctől való, nevezetesen az, hogy a szenvedést senki nem tudja megkerülni ebben az életben, s ha ez így van, jézusi segítséggel készülni érdemes rá, hogy Isten fiaihoz méltón viselni tudjuk. Valami ilyesmi, és hát persze még sok más. Ez az istenárulás különben az ógörögöknek is témája volt. Prométheusz az istencsalók nagy úttörője volt. „Zeusz pedig nem tudva feledni azóta se megcsalatását, kőrisfák koronáján át nem adott ki nem alvó lángot a földilakóknak már ezután soha többé.” A nagy árulást így énekelte meg Hésziodosz 2800 éve, a fel nem gyorsult világban.