PM Online | Színház

Harmincegyedik alkalommal rendezték meg idén a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválját június 21-29. között. A fődíjat a Vajdasági Tanyaszínház Pé’z, hova mész? című produkciója kapta, amiben sok energikus, jó mozgáskészségű, tettre kész fiatal komédiázik.

Lerí róluk az elhivatottság. Diákosan bohóckodnak. Ötletet halmoznak ötletre, Berta Csongor és Ricz Ármin leleményes rendezésében. Humoruk van. Hatalmas hangerővel is rendelkeznek, csaknem végigkiabálják az előadást. Túl magasnak találták a színpadot, ezért az első sorokat letakarták, mert azt gondolták, hogy ezekből nem látnánk megfelelően. A távolság viszont nehezítette a kontaktust a közönséggel, emiatt érezhették úgy, hogy az átlagon felül meg kell erőltetniük a hangszálaikat. Ez viszont némileg természetellenessé tette a játékmódot, de azért a klasszikussá érett egyik legrégibb szerb dráma, Marin Drzic Dundo maroje című művének modernizált változata így is üdítő élmény, remek összjáték.
Az egyik legjobban várt produkció Bocsárdi László rendezésében, a Sam, avagy felkészülés a családi életre című darab előadása volt, amit a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem koprodukciójában láthattunk. A fiatal lengyel szerző, Maria Wojtyszko egy 13 éves gyereket tesz meg főszereplőnek, Bocsárdi remek húzása, hogy miközben az előadás tele van fiatallal, nem egy ifjú titánra, nem szokás szerint naiv képű srácra osztja a gyerkőc szerepet, hanem a sepsiszentgyörgyi társulat már harmatosnak nem nevezhető, meglehetősen jeles színészére, Erdei Gáborra. Akit némiképp úgy öltöztetett Kiss Zsuzsanna jelmeztervező, hogy valamennyire akár óriáscsecsemőnek is tűnhet, miközben a lomhának látszó alkat abszolút heves mozgásokra és gyors észjárásra képes. Erdei az évad egyik legjobb alakításában eljátssza a világfájdalmat, a reménytelenséget, a társak között is riasztó magányt, úgy, hogy közben cseppet sem szentimentális. Olyan, mint a kalickába zárt madár, aki vergődő szárnyakkal, rémülten próbál szabadulni, de ez nem megy, és nem megy, bár vannak azért reménysugarak. Küzd, kínlódik, harcol.
A produkció stílusa nem igazán a beleélős színjátszás, inkább az elidegenítős, sok a karikírozás, a direkt túlhangsúlyozott mondat, a mimika mesterkélt eltúlzása, ahogy a mozdulatok is gyakran szaggatottak, akár bábszerűek. Ezt legerőteljesebben Pálffy Tibor hozza az Apa szerepében. Megmutatja a gyerekére, feleségére figyelni nem képes férjet, az akár plázacicával becsajozó és vele a hiúságát legyezgető pasast, aki csinibabákkal igyekszik magának is bizonygatni a férfiasságát. Czirják Beatrix az Anyaként lényegében dettó ugyanez nőben, otrombán nyers hentessel áll össze, akinek agya szinte semmi, ugyanakkor hű, de nagy macsónak akar látszani, bár inkább csak nevetséges. Samnek legmeghittebb barátja a hörcsöge. Kicsit meg van csavarva a dolog azzal, hogy egy hörcsög jó és rossz énjéről van szó, akiket Kónya-Ütő Bence és Bocsárdi Magor afféle egymással perlekedő, ironikus bohócpárosként adnak, állandóan mondják a megjegyzéseiket, tanácsaikat. Azért adódik ember barátja is, Fekete Lovas Zsolt megszemélyesítésében. És van egy félszeg, félénk, lépésenként előre araszoló szerelem, melynek tárgya a Korodi Janka alakította Viola, aki annak ellenére, hogy szereti a fiút, azért ki akar sasszézni a kapcsolatukból, buzgó istenhitbe menekül, az apácaság gondolatával kacérkodik. Szóval szegény Sam, akinek a neve lengyelül azt jelenti, hogy egyedül, zsákutcából zsákutcába nyargal, mindinkább reményt vesztve, és valljuk be, nincs is sok esélye a reményre. Ez a produkció látlelet korunkról, Sam korosztályának színházzá fogalmazott segélykiáltása egy ütős előadásban.

Kedveltem a Nagyváradi Szigligeti Színház Apátlanul, közismertebb fordítások szerint Platonov előadását is. Csupa gödörbe jutott életről van szó. Botos Bálint rendezése meg is mutatja, hogy ezek az emberek nem jutnak egyről a kettőre. Alkalmatlanok vágyaik beteljesítésére. Megrekedtek, és már inkább visszafelé hátrálnak, mint előre. Balogh Attila olyan címszereplőt játszik, akinek már vágyai sem igen vannak, eltékozolta a formátumát, aminek a nyomai azonban még megmaradtak, ahogy a férfiasságának is felfedezhetők maradványai, ezért a nők rákattannak. Ugyanis ők is annyira maguk alatt vannak, hogy nem veszik észre, hogy egy emberi roncsot igyekeznek a megváltójuknak látni. A színészek érzékletessé teszik, hogy akiket alakítanak, némileg olyanok, mint a fáradt őszi legyek, még rúgkapálnak, fel-felélednek, de már nincs esélyük semmire.
A Kézdivásárhelyi Városi Színház A Grönholm-módszer című előadása viszont behúzza a csőbe a nézőt. Ez a mind divatosabb darab, például a Thália Arizona Stúdiójában is adták, Mózes András figyelemre méltó rendezésében, egy állásinterjú keretén belül vizsgálja az emberi természetet. Jordi Galcerán zárt térbe helyezi a történetet, mint például Sartre tette a Zárt tárgyalás című darabjában, ami csaknem laboratóriumi körülményeket biztosít. Semleges, jellegtelen közeg, az ilyenkor elvárt, sötét öltöny, illetve kosztüm, ami egyenruhának tekinthető, semmit nem jelez az egyéniségből, inkább begubózást mutat, mint kitárulkozást. Ami nem is történik meg akarattal, ezek a típusfigurák inkább kivetkőznek önmagukból, mint önként feltárulkoznak. Négy színésznek, Kolcsár Józsefnek, Kiss Lászlónak, Márdirosz Ágnesnek és Lung László Zsoltnak ez parádés játéklehetőség, élnek is az alkalommal, Barabás Árpád rendezésében.