PM Online | Színház

A székesfehérvári Vörösmarty Színház november 23-án mutatja be Shakespeare Romeo és Júlia című drámáját Hargitai Iván rendezésében. Az előadás két tehetséges pályakezdő főszereplőjével, Ladányi Júliával és Kovács Tamással beszélgettünk a próbafolyamat kezdetéről, szerepükről.

Ebben az évadban szerződtél Fehérvárra, de már tavaly is találkozhattak veled a nézők a Caligula (rendező: Nagy Péter István) és Az arab éjszaka (rendező: Widder Kristóf) című előadásokban. Most pedig megkaptad Júlia szerepét. Milyen benyomásokkal, elképzelésekkel kezdted el a munkát?
L. J.: Különleges, hogy éppen leszerződöm valahová, és azonnal a Romeo és Júlia főszerepét játszhatom el. Komoly kihívás és igazán szép feladat. Korábban csak előadásokban láttam a fehérvári társulat színészeit, de már az egyetemen is lehetett tudni, hogy ez a társulat kiváló. Tehetséges színészek dolgoznak itt, és emiatt külön megtiszteltetés, hogy azt szeretnék, én is ebbe a csapatba tartozzak. A gyakorlati évek alatt sok színházban megfordultam. A szabadúszó létben vonzó lenne számomra a változatosság, az, hogy számos rendezővel, színésszel találkozhatok, akiktől rengeteget tanulhatok. Mégis fontosnak éreztem, hogy megtapasztaljam, milyen a társulati létezés. Most kezdődött ez az ismerkedés, és eddig nagyon jól érzem magam.

Mi az, ami Júlia szerepében téged személyesen érdekel? A te Júliád mitől lehet más, mint a többi?
L. J.: Nagyon nehéz klasszikusokat színpadra állítani, mert ezeket már rengetegen feldolgozták valamilyen formában. Az alkotók mégis mindig arra törekednek, hogy valami újat is hozzátegyenek a korábbiakhoz. Mi nem feltétlenül az újdonságot keressük benne, inkább a mélységét próbáljuk megtalálni. Előnye ennek a sok feldolgozásnak, hogy van viszonyítási alapunk, amiből ki lehet indulni, vagy éppen el lehet határolódni tőle. Amikor íródott a mű, teljesen más volt a társadalmi berendezkedés, más típusú színházat kedveltek a nézők. A cél valahogyan közelebb hozni a történetet a ma emberéhez, úgy, hogy életszerű és releváns legyen. Próbálom megkeresni a szerepben azt, amitől ez a lány élővé, igazzá válhat általam. Azt, hogy miként lehet úgy elmondani ezeket a híres mondatokat, hogy őszintén szóljanak. Hargitai Ivánnal dolgoztam már együtt, ez a harmadik közös munkánk. Mivel engem választott a szerepre, sejtettem, hogy nem egy naiv, szerelmes lányt kell alakítanom, hanem kicsit lejjebb ásunk majd.

Milyen a közös munka Tamással? Dolgoztatok korábban is együtt?
L. J.: Ismerjük egymást az egyetemről, illetve mindketten vajdasági kötődésűek vagyunk. Találkoztunk már korábban színpadon is, tavaly a Caligulában együtt dolgoztunk. Mindig megnyugtató, ha egy szerelmespárt olyan emberrel játszhatok el, akihez már van valami közöm, nem teljesen idegen számomra.

Tomi, szerinted miért érdemes újra és újra elővenni Shakespeare műveit?

K. T.: Talán azért, mert olyan örök érvényű dolgokról beszél a szerző, amiket érdemes boncolgatni. Arra lettem figyelmes, hogy az embert évszázadok vagy évezredek óta két dolog foglalkoztatja folyamatosan: a szerelem és a halál. Ezek olyan dolgok az életünkben, amikkel nem igazán tudunk mit kezdeni. Nem tudjuk, hogy milyen, ha az ember meghal, hogy mi van a túlvilágon, hogy van-e túlvilág. Mindenki hisz valamiben, de ez az egész megfoghatatlan.

Milyen koncepció mentén épül majd fel az előadás? Újragondoljátok a Romeo és Júliát?
K. T.: Nehéz erről beszélni, mert most kezdtük el a munkát. Szerintem a díszlet nagyon kifejező, és – a rendezőnket ismerve – harmadik játszótárs lesz a különböző jeleneteknél, amitől a színész elsőre megijed, de aztán segíti a munkáját. Ivánnak nagyon erős víziója, hogy a két család közötti viszályra helyezzük a hangsúlyt. Felhoztunk néhány példát is, mint a palesztinok és a zsidók vagy a szerbek és a horvátok viszonya. Utóbbihoz van személyes kapcsolódásom. Képzeljük el, mi lenne, ha egy horvát és egy szerb a kilencvenes években egymásba szeret.