PM Online | Könyv

November 22-én ünnepli kilencvenedik születésnapját Görgey Gábor. Noha lezártnak is tekinthetné az életművét, változatlanul dolgozik. Tavaly jelent meg új kötete a Szépmívesnél, a Görgey – a borítón egész pontosan ez áll: Görgey: Görgey –, amelyben apai dédapjának testvérével,
Görgey Artúrral kapcsolatos írásait gyűjtötte össze. Köztük a legfontosabb a 2012-es, eddig Egerben és Révkomáromban bemutatott dráma, amelynek címe az 1848–49-es szabadságharc fővezérének vezetékneve.

Önmagában is különleges, hogy valaki ilyen magas kort érjen meg, a magyar irodalomban pedig pláne az. A titok nyilván a nyugodt, eseménytelen század és a nyugodt, eseménytelen személyes élet.
G. G.: Elnézést kérek, hogy még élek… Színtiszta nyugalomról persze szó sincs. Végigcsináltam mindazt, amit egy 1929-ben, az én társadalmi rétegembe született magyar embernek végig kellett csinálnia, voltam kitelepített, kényszermunkás, hivatalsegéd – igaz, jóval később miniszter is. Az egyetemről – angol–német szakon tanultam – 1949-ben osztályidegenként kizártak, akkor kerültem színházközelbe. A gyerekkorom szép volt, a hányattatások 1945 után kezdődtek, akkor viszont eltartottak egy darabig.

Mindig is tudni lehetett, hogy Görgeyt igazságtalanul nevezik árulónak; Hermann Róbert történész, aki a Nemzeti Múzeum 2019-es tárlatának, Az ismeretlen Görgeinek volt a szakértője, egyenesen 19. századi karaktergyilkosságról beszél. Ő a főszerkesztője a kiállítás kapcsán a múzeum megjelentette, gyönyörű, közel négyszázötven oldalas könyvnek is, amit a számtalan kép miatt akár albumnak is nevezhetünk. A karaktergyilkosságot Kossuth követette el az 1850-ben Magyarországra is eljutott vidini levelében. Mennyire zavart, hogy árulóként beszélnek róla?
G. G.: Kamaszként ismertem meg, mi is történt valójában, akkor viszont alaposan utánanéztem a történteknek. Rengeteget olvastam tőle és róla – már az öccse, István is próbálta őt rehabilitálni. Az árulás vádját kezdettől fogva rágalomnak tartottam. A vidini levél a magyar történelem egyik legaljasabb irománya. Mikor minden összeomlott, Kossuth átadta a hatalmat Görgeynek, majd beült a hintóba és megszökött. Majd pedig leárulózta, írásban, egykori harcostársát, ami bűn, de ma is

látjuk, hogy egyes politikusok sok mindent megengednek maguknak. Mindig is felháborított, hogy hamisan és gyalázatosan vádolják. És természetesnek vettem, hogy ez a név engem is kötelez.

1976-ban az Élet és Irodalomban Mezei András még arról kérdezett, miért nem írsz drámát Görgey Artúrról. 2012-ben aztán mégis írtál. Most tehát, több mint negyven évvel később, az kérdezendő meg: miért írtál?
G. G.: Annak idején lényegében azt válaszoltam, azért nem, mert ez nem családi ügy. Nem szeretném, hogy egy még le nem zajlott, be nem fejeződött történelmi perben egy nyilvánvalóan elfogultnak titulálható családtag tegye le a voksát. Azóta viszont ez a per befejeződött, olyan történészeknek köszönhetően, mint elsősorban Kosáry Domokos és mellette Bona Gábor, Hermann Róbert, Katona Tamás vagy Urbán Aladár. Úgy éreztem, én is megírhatom a magam művét. Íróként is izgalmas téma, azaz nem utódként akartam elmondani a véleményem. Az elhúzódó per tanulságai tipikusan magyar tanulságok. Ebből a történetből is kiderül, hogy a szembenézésre való képtelenség magyar betegség. Mi mindig a szenvedő felek vagyunk, soha nem követtünk el hibát semmiben, nem tartozunk felelősséggel semmiért.

Íróilag mi volt számodra izgalmas Görgey Artúr történetében?
G. G.: Először is maga a karakter… Van egy alapgondolat a visszaemlékezéseiben. A bukás, a fegyverletétel után nem magyarázkodott, hallgatott, amit félreértettek, bűntudatot képzeltek mögé. A memoárjában megírta, hogy egy nemzetnek egy nagy tragédia után az önérzete fenntartása miatt szüksége van bűnbakra, és ő vállalta a bűnbak szerepét, ha már Kossuth kinevezte bűnbaknak. Vállalta egészen a haláláig. Közben nyilván várta, hogy valaki tisztázza a vád alól. Elképzeltem azt is – ez persze az én fikcióm –, hogy szeretne találkozni Kossuthtal, és számon kérni, hogyan volt képes a vidini levél megírására. Kossuth is az említett betegségben szenvedett, nem tudott szembenézni a bukással, nem tudott szembenézni a saját tévedéseivel.