PM Online | Színház

December 12-én mutatta be a Rózsavölgyi Szalon Michael McKeever Végszó című darabját Dicső Dániel rendezésében, Gálvölgyi János, Györgyi Anna, Bajor Lili, Csiby Gergely és Kovács Máté e.h. szereplésével. A generációs kérdéseket feszegető, egyszerre kacagtató és szívbemarkoló
darab – mely szilveszter napján kétszer is látható lesz – egy színészdinasztia történetén keresztül enged bepillantást a színészet kulisszáiba. A Christiant játszó Csiby Gergellyel színházi kulisszákról, no meg Cate Blanchett-ről is beszélgettünk.

Mi fogott meg McKeever művében?
Cs. G.: A Végszó remek humorú, rendkívül jól megszerkesztett drámai anyag. Három generáció – a nagyapa, a lánya és az unoka – viszonyát mutatja meg, a nézők egyrészt betekintést nyernek a színház világéba, valamint abba, hogy milyenek a sztárok mindennapjai, hogy dolgoznak fel veszteséget vagy egy rossz hírt. Gálvölgyi János játssza Edwardot, a híres és elismert színészt, lányát, a Broadway-sztár Malloryt Györgyi Anna alakítja, az ő fiát, Christiant pedig én. Christian hajdan gyerekszínész volt, de bizonyos okok miatt már nem játszik, habár a tehetsége meglenne hozzá. Anyja karrierjét menedzseli. Milyen is, amikor végig csak adunk, alig kapunk? Hol van az a pont, amikor ezt már megelégeljük? Milyen mértékben áldozzuk fel magunkat a szeretteinkért? Ki merjük-e mondani, hogy szeretlek, és mennyire merünk őszinték lenni a hozzánk közel állókhoz? – többek között ezeket a kérdéseket járja körbe a színmű és a mi előadásunk is.

A színészek közül eddig még csak Bajor Lilivel dolgoztál együtt.
Cs. G.: Igen, a Pesti Színházban Rudolf Péter Lóvátett lovagok előadásában, amikor még a Vígszínháznak voltam társulati tagja. Györgyi Annával, Gálvölgyi Jánossal és Kovács Mátéval most először játszom, izgalmas találkozás ez nekem. Nagyon inspiráló érett színművészekkel próbálni, Anna és János egy másik „iskolán” nevelkedtek, másfajta színházi látásmódot hoznak, amiből sokat lehet tanulni. A nézőknek pedig izgalmas lesz látni, ahogy három különböző életkorú színész, három generáció játszik együtt egy olyan intim és koncentrált térben, mint amilyen a Rózsavölgyi Szalon.

Az előadásotok, mint említetted, a színház kulisszáiba is bepillantást enged. Téged annak idején mi vonzott a színházban? Ért olyan hatás, amitől kedvet kaptál a szakmához?
Cs. G.: Hatodikos lehettem, amikor az osztályunk kedvezményes jegyeket kapott a Vígszínházba, az Egy csók és más semmire. Még arra is emlékszem, hogy a 10. sor közepén ültem. Kamarás Ivánnak és Kern Andrásnak volt egy közös jelenete – akkor fogalmazódott meg bennem, hogy ezt én is nagyon szívesen csinálnám, akár mindennap. Az általános iskolából drámatagozatos iskolába szerettem volna menni, de a szüleim azt mondták, várjak még ezzel. Végül a Szent Margit Gimnáziumban tanultam tovább, de a színészet csak nem hagyott nyugodni – már kilencedik osztályos koromtól az angol színjátszókör tagja voltam. Ekkoriban a szüleim is elfogadták az álmom, és teljes vállszélességgel támogatnak azóta is.

Mielőtt felvettek az egyetemre, 2012 márciusában elnyertél egy korábban megpályázott ösztöndíjat, így hat hétig tanulhattál New Yorkban az HB Studióban. Mit profitáltál a kinti kurzusokból, milyen színházi látásmódokba kóstoltál bele?
Cs. G.: Az intenzív stúdium gyakorlatait, amiket napi szinten gyakorolnunk kellett, csak később, konkrétan most, a Végszó próbái során értettem meg. Olyan dolgokról beszéltek nekünk, mint például, hogy mindig tudd, mi a fizikai célod a térben, légy tisztában azzal, honnan jössz be, legyen megfogalmazva a szereped a kellékek által is, tegyél bele magadból a karakterbe. A Végszó próbáin vált világossá, miért fontos, hogy eljussak az asztaltól az ablakig, hogyan segítheti a játékom, ha a kezemben tartok egy csésze kávét, és így tovább. Jó most feleleveníteni a kint tanultakat.