Interjú
A színház jóval több energiát ad vissza, mint amennyit elvesz
2020-08. szám / Nagy Klaudia
Vegyésznek készült, majd felvették a Színház- és Filmművészeti Főiskola színész szakára, ahol Szinetár Miklós osztályában végzett 1986-ban. Pályafutása a József Attila Színházban indult, 2005-től a Turay Ida Színház oszlopos tagja. Minden színházi műfajban otthonosan mozog, zenét
szerez, grafikákat készít, mesedarabot ír és rendez. Rendszeresen szerepelt tévéfilmekben. A járványhelyzet miatt két bemutatója is a 2020/2021-es évadra tolódott, a Na, de Államtitkár úr! című vígjátékot október 10-én, az Osztrigás Micit 2021 januárjában mutatják be a Turay Ida Színházban. Győri Péter színművészszel legújabb szerepeiről, hivatástudatról beszélgettünk.
Az Egervári Kastélyszínházban júliusban tartották a Na, de Államtitkár úr! előpremierjét. Milyen érzés volt ennyi idő után újra közönség előtt állni?
Gy. P.: Furcsa. Az első pillanatokban a közönség még egy picit bizonytalan volt, különös lehetett nekik is, hogy ennyi ember között ülnek. Messze vagyunk tőlük egy szabadtéri előadásnál, nem érzékelünk minden apró rezdülést, mint egy kőszínházban, de azért lehetett érezni, hogy jönnek velünk. Rohamtempóban kellett dolgoznunk, annak idején majdnem elkészültünk vele, közben lett egy főszereplőváltozás is, végül három napunk maradt az előbemutatóig. Mellette próbáltunk egy másik darabot is, kemény időszak volt. Majd öregkorunkban lesz mit mesélnünk a fiataloknak, hogy milyen különleges körülmények között mutattuk be az előadást.
A darabban Marosit játssza, aki az államtitkár beosztásában áll. Hogyan jellemezné őt?
Gy. P.: Azt mondják róla, hogy egy régi, öreg bútordarab, aki ottmaradt az államtitkár mellett. Én még nem érzem magam öreg bútordarabnak. De ha belenézek a tükörbe, vagy ha megnézem magam a fiatalok mellett, látszik, hogy nem vagyok annyira fiatal. Nagyon sokáig kerestem, milyen ember Marosi, az első egy-két hétben nem is találtam. Aztán rájöttem, el kell engedni, hogy ez egy öreg szerep. Saját magamban kellett megtalálnom, hogy nem klasszikus öregember, sok energia van benne, ahogy bennem is, és onnantól kezdve megnyugodtam. Sikerült egy jó hangulatú figurát megalkotni, amit nagyon szeretett a közönség.
Biztonságérzetet ad, hogy Sztárek Andrea rendezi az előadást, akivel régóta dolgoznak együtt?
Gy. P.: Sokat tud segíteni olyankor, ha megakadok, amikor a szerep lényegét kell megfogni. Több mint húsz éve dolgozunk együtt, jól ismerjük egymást, tudom, mikor fordulhatok hozzá. Most is bízott bennem, tudta, hogy úgyis meg fogom oldani. Beszélgettünk telefonon a szerepről, a darabról is, ami sokat ért bennem a pár hónapos karantén alatt. Úgy érzem, hogy az igazi nagy bemutatóig tovább fog érni. A következő hónapokban meg kell erősödnie annak az elképzelésnek, amit kitaláltam.
Az Osztrigás Miciben Petypon du Gréle tábornokot alakítja, aki a történet egyik kulcsfigurája. Mi benne a kihívás?
Gy. P.: Minden szerep kihívás. Egy szerep akkor jó, ha megtalálom, mit szeretek benne, és mik a nehézségei. Mikor megtudtam, hogy ezt a karaktert fogom játszani, egyből beugrott egy kép, hogy számomra milyen ez a tábornok. Alakult, csiszolódott bennem is, a többiekkel való közös munka alatt is, hiszen ez egy csapatjáték. Sokkal pörgősebb lett, mint eredetileg képzeltem, de azt hiszem, hogy jót tett neki. | hirdetés
 |
|
Könnyedebb szerepre máshogyan készül, mint egy fajsúlyosabbra?
Gy. P.: Mindegyikkel meg szoktam szenvedni. Töprengést, lelki energiát igényel, mert csak így van értelme színházat csinálni. Viszont a közönség és az előadás meghálálja a befektetett a munkát. Mikor az Államtitkárt játszottuk Egerváron, a kastélyban volt a szállásunk, fentről néztem még papucsban, ahogy ül be a közönség, és eszembe jutott, hogy azért jöttek, mert jól akarják magukat érezni, valamit adni kell nekik. Fáradt voltam, nagyon pörgős időszak volt, és ez felhúzott odáig, hogy ezeregyszáz százalékon égve tudtam kimenni a színpadra.
Hogy lehet ilyen intenzitással bírni minden este?
Gy. P.: Hosszú távon nem lehet. Nem akarom használni a rutin szót, mert van egy nagyon rossz felhangja, de minden színésznek meg kell találni magában, mitől tud működni fáradtan vagy betegen is. Ennyi idősen az embernek tudni kell irányítani magát. Én sem tudom minden este ugyanazt nyújtani. Ettől izgalmas a színház, hogy folyamatosan változik, hiszen a közönség is más. Persze a cél az, hogy minden előadás ugyanolyan jó legyen, de ez egy élő szövet, ettől más, mint a mozi. Az viszont nekünk, színészeknek a felelősségünk, hogy meg akarjuk-e ugrani a lécet vagy át akarunk menni alatta egy fáradt nap után. Én biztos, hogy nem akarok átmenni alatta.
Négy bemutatóban fog játszani a következő évadban, sokat foglalkoztatott színész. Hogyan tud feltöltődni?
Gy. P.: Fizikailag fel lehet készülni, de nem lehet előre aludni, pihenni. A színház az, ami visszatölt. Jóval több energiát ad vissza, mint amennyit elvesz, amikor jó darabokat, szerepeket játszhatunk. Aki nem hittel és szerelemből csinálja, az ötvenes évei után megkeseredik, vagy már hamarabb. Ilyenkor abba kell hagyni. Csak akkor szabad folytatni, ha az ember adni akar, és ezt élvezi. Gondolkodtam, hogy ezt a bizonyos rutin szót hogyan lehetne kiváltani. Velem is előfordult, hogy családi tragédia történt, este előadás volt, bementem és lejátszottam, mert a közönség és a kollégák is megérdemelték. Nem vette észre senki, hogy valami baj van. Igaz, hogy utána két napig nem keltem fel az ágyból, lelkileg és testileg is nagyon lefárasztott. Ekkor elő kell venni olyan rakétákat, amik átsegítenek ezen. Egészségesen mindenki tud énekelni, betegen már nem. Egy színésznek betegen is tudni kell énekelni. Ez a szakma technikai része, ezt meg kell tanulni. Az ember hivatása egyben az élete értelme is. Ha megadatik, hogy találunk bármit az életben, amit ennyire szerethetünk, teljes erőbedobással kell csinálnunk.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
