PM Online | Színház

Legjobb, ha már az elején kiterítem a lapjaimat. D. Magyari Imre kollégám írásaival kapcsolatban elfogult vagyok, szeretem az írókkal folytatott beszélgetéseit, könyvajánlóit, szeretek párizsi vagy bécsi barangolásairól olvasni.

A budapesti színházi előadásokat elemző könyve – írja – fiataloknak szól, mert a Katona, az Örkény és a Radnóti ifjúsági programjaihoz kapcsolódik. Ezzel az ajánlással cseppet vitatkoznék, szerintem minden színházszerető olvasó haszonnal forgathatja a könyvet, ráadásul remekül fog szórakozni.
A könyv számos szempontból magával ragadó, erényei között az első, hogy a szerző nem szögez le, nem vés fába állításokat, nem mondja azt, hogy valami úgy van, hanem elmondja, hogy ő mit gondol róla. És milyen jó nekünk, hogy elmondja, hiszen írásai tele vannak humorral, gondolattársításokkal, a művek újszerű megközelítésével. D. Magyari Imre könnyedén lépked át különböző korok világába, otthonosan mozog mindenütt. A könyv tekintélyes ívet ír le, a szerző az ókortól napjainkig vezet bennünket, és nem akármilyen vezetőnk. Összevet rendezői koncepciókat, például azt, hogy oldott meg helyzeteket Shakespeare egyetemes érvényű királydrámája, a III. Richárd színpadra állítása során két rendező, Zsótér Sándor és Andrei Șerban. Összehasonlíthatunk szövegváltozatokat, fordításokat, például Shakespeare Ahogy tetszik című vígjátéka egyik közismert részét, milyen hangon szólalt meg 2016-ban a Kamrában, hogy hangzik ugyanez Nádasdy Ádámtól, Szabó Lőrinctől, mi több, az eredeti angol szövegrészt is megmutatja nekünk. Színészi alakításokat méltat, díszleteket, jelmezeket ír le. Nincsenek szent tehenek, például Edward Albee Nem félünk a farkastól című, világhírű drámájával kapcsolatban Karinthy Ferenc 1966 és 1991 között írt naplójából idéz, aki alaposan elveri a port a darabon, nem kevesebbet állít, mint azt, hogy tíz-húsz-harminc év múlva „úgyszólván előadhatatlan” lesz. Samuel Becket Godot-ra várva című abszurdja a drámairodalom egyik legtalányosabb alkotása. Nincs cselekmény, a szereplők csak várnak, modern színház, vagy mégsem? A szerző feltesz egy kérdést: „Ez valami radikálisan új lenne?”, majd a karvezető szavait idézi Euripidész Médeiájának végéről: „…és mire várunk, az sose jő el, míg a sosemvártnak utat nyit a sors…”
És így tovább, a könyv lenyűgöző, érdekes, sokrétű, szívből ajánlom.