Interjú
„Mindig őszinte szeretnék lenni”
2020-12. szám / Nagy Klaudia
2018-ban végzett a Kaposvári Egyetemen, játszott a Karinthy Színházban, a kecskeméti Katona József Színházban, 2018 és 2020 között a Nemzeti Színház társulatának tagja volt. Fiatal kora ellenére olyan rendezőkkel dolgozhatott együtt, mint Vidnyánszky Attila, Zsótér Sándor, Csiszár
Imre, ifjabb Vidnyánszky Attila és Tarnóczi Jakab. 2020 őszétől a Radnóti Színházhoz szerződött, ahol nagyon jól érzi magát, és sok feladat vár rá. Nagy Márk színművésszel új szakmai kihívásairól beszélgettünk.
A Kaposvári Egyetemen végeztél Uray Péter osztályában. Milyen tapasztalatokkal gazdagodtál az egyetemen?
N. M.: Amivel először szembesülnöm kellett, hogy az időt, gyakorlást, koncentrációt igénylő feladatokat senki nem fogja elvégezni helyettem. A beszédtechnikaóra erre kiváló példa: heti két alkalommal egy óra harminc percben egyénileg foglalkoznak azzal, melyik hangzót hogyan érdemes ejteni, hogyan tud az ember intonálni, bánni a hangjával. Hamar közölték, hogy bizony ezt mindennap csinálni kell. Uray Péter többek között azért is volt jó osztályfőnök, mert megszervezte, hogy sokakkal dolgozhassunk, például Zsótér Sándorral, a k2 Színházzal és Galambos Péterrel.
Új társulati tagként hogy érzed magad a Radnótiban?
N. M.: Nagyon kedves, családias közeg. Tudtam, hogy kicsi társulat, gondoltam, hogy összetartóak, de nagyon meglepett, hogy ennyire nyíltszívű és közvetlen mindenki, könnyű beilleszkedni. A Radnótiban rendkívül sokat beszélgetnek egymással az emberek. A Gina című előadást próbáltuk nyáron, pont László Zsolt említette, hogy tulajdonképpen a próbaidőszak harminc százalékában próbáltunk aktívan, a többi időben végig csak beszélgettünk, de ettől még nagyon termékeny időszak volt.
A Gina című előadás próbái alatt sokszor kellett improvizálnotok. Közel áll hozzád ez a munkamódszer?
N. M.: Igen, mert nincs bennem az a késztetés, hogy sokat kell beszélni és frappánsnak kell lenni. Sok színésznek azért kényelmetlen az improvizáció mint műfaj, mert mindig érzik magukban a késztetést, hogy valami vicceset és jót kellene mondani úgy, hogy közben őszinte és a karakterhez hű legyen az adott szöveg. Nálam ez teljesen máshogy van, simán elimprózok egy jelenetet.
Boros Ákost alakítod, aki részt vesz egy kamaszlány abuzálásában. Hogyan jut el idáig?
N. M.: Nem derül ki egészen pontosan, hogy mit csinál és hova jut. Sejtetés van, de az elmondásából végül megtudjuk, hogy valamilyen szinten biztosan bűnös. Azt szerettem Misiben (Schwechtje Mihály, a rendező – a szerk.), hogy nagyon aprólékosan foglalkozott a részletekkel, például hogy Ákos milyen viszonyban van a szüleivel, bizonyos kijelentések hogy esnek neki. Mivel nem annyira informatív a történet, hogyan lehet egy zárkózott, szűkszavú, frusztrált fiatalt alakítani úgy, hogy nem a dramaturgia kapcsán derül ki, hanem a viselkedéséből látjuk, hogy tényleg az. Nem nekem kell hatalmas energiával telepumpálni a darabot, hiszen nincs sok interakcióm. Nincs bonyolult szövegrészlet, amit úgy kell átadni, hogy a néző megértse, és tőlem is igaznak hasson.
Elég sok negatív figurát osztanak rád, mint Woyzeck, Biff, Lucifer. Szerinted miért?
N. M.: Mert így nézek ki.
| hirdetés
 |
|
Csak a kinézeted miatt?
N. M.: Igen, mert szerintem én egy jóindulatú, naiv, gyerekes ember vagyok. Egyszer a Paulay Ede utcában kellett felvennem egy vizsgafilmjelenetet, akkoriban költöztem Pestre, és nem tudtam, hogy merre van, ezért útbaigazítást kértem reggel. Udvariasan igyekeztem fogalmazni a néninek, de láttam, hogy elkezdett menekülni tőlem. Akkor értettem meg, hogy egyszerűen ilyen az arcberendezésem. Egyébként szeretem játszani ezeket a figurákat, nem is negatívnak, inkább esendőnek nevezném őket. Woyzecknél is az volt a lényeg, hogy jólelkű, csak olyan külső hatások érik a világból, amiktől összezuhan.
A MOLIÉRE – the passion című darabban is játszottál ősszel, amely egy elég sötét hangulatú előadás. Megviselnek a lelkileg nehéz szerepek?
N. M.: Teljesen. Ez egy örök dilemma, arról tudok beszélni, hogy most hol tartok vele. Én mindig szeretnék őszinte lenni, nem szeretek semmit kimondani úgy, hogy azt nem gondolom komolyan. Ne csak ritmus, technika legyen, hanem tényleg közöljön az ember valamit, próbálja megismételni a valóságot a nem valóságban. Kényszeresen gyötröm magam emiatt, közben pedig már megvan a szerep és amit közölni akarok, de be akarom biztosítani, hogy tuti legyen. A múltkor rajtakaptam magam, hogy itthon mondogatom a szöveget. De miért? Nincs értelme, majd ha felmegyek a színpadra, jön magától. Van bennem egy kényszer, túlgyötröm magam, az életből vadászom az élményeket. Fiatalnak, túlbuzgónak és hülyének is kell lenni.
A Don Carlos próbái online térben zajlanak. Hol tartotok most?
N. M.: Valójában kevés olyan jelenet van, amihez nem nyúltunk hozzá eddig. Nekem jó tapasztalat a Zoom-próba, mert legalább rögzül a szöveg. Nehéz úgy előadni, hogy ne csak én értsem, amit beszélek, hanem az is, aki hallja. A Zoomon nincs sem érzelmi, sem fizikai kényszer, hiszen nem lehet elmozdulni a kamera elől, hanem csak úgy mondod a szöveget. Viszont lehet arra fókuszálni, hogy ne harapd el, hagyj egy kis időt, hadd értsék meg, és ilyenkor a rendező, Nagy Péter István is csak erre figyel. Ha sokszor végigmegyek rajta, akkor jól be tud épülni a szöveg, ami nekem jót tesz.
Várod már?
N. M.: Persze. Nagyon meg voltam zuhanva, hogy le kellett állni. Abban hiszek, hogy kegyes a sors, és jót fog velünk tenni az eltelt idő. Borzasztó ez a korlátozás, izgága vagyok, nehezen viselem, de tudom, hogy a Don Carlosban majd valamilyen módon hasznosítani tudom ezt az élményt.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
