Ajánló
„Filléres emlékeink” ‒ relikviák, amelyeket megőrzött a rajongói emlékezet
2021-07. szám
A Beatkorszak-blog, az NKA Hangfoglaló Program Magyar Könnyűzenei Örökség Megőrzését Támogató Alprogramja és a Hangőr Egyesület „Filléres emlékeink” címmel hirdetett pályázatot 2021 tavaszán. Zenekarokhoz, koncertekhez vagy klubokhoz kapcsolódó relikviákat, illetve ezekről
szóló történeteket kerestünk. Ahogy a 2020 tavaszán meghirdetett, „Hogyha hallom én, minden az enyém” című, a Nagy Generáció és az utánuk feltűnő, föld alatti nemzedék legemlékezetesebb fellépéseiről szóló felhívásunk kapcsán, ezúttal is remek sztorikat kaptunk az olvasóinktól. Megdöbbentő és érzelmekben gazdag visszaemlékezéseket. A legjobb alkotásokat a beatkorszak.blog.hu oldalon folyamatosan közöljük, alább pedig a díjnyertes alkotás, Dittrich Panka írása olvasható.
Feladó: E. M.
1981. Győr, Kossuth Zsuzsanna Leánykollégium. Hogy pontosan melyik napon történt, azt már elmosta az idő. Ami biztos, hogy aznap levelem jött. Az volt a szokás, hogy az érkező leveleket kirakták az előtérben egy kis asztalra. Általában tele volt ez a bútordarab. Mikor megérkeztünk az iskolából, oda vezetett az első utunk.
Én több barátnőmmel is leveleztem, nehogy a távolság rátelepedjen a kapcsolatunkra és végképp feledésbe merüljön minden, ami szép és jó volt. Meg aztán a titkainkat is csak-csak valahogy tovább szőttük ezekben a levelekben. Netán egy szerelmes fiú is bármikor tollat ragadhat egy távolban lévő kollégista lány szerelméért ‒ gondoltuk. Azon a napon, amikor a szóban forgó levél megérkezett, zengett tőle az egész kollégium. Mindenkire a frászt hozta.
Minden emelet mindkét folyosóján hangosan, de érthetőn recsegték a hangfalak: „Dittrich Anna jöjjön le sürgősen a tanári szobába!” Most egyszer írtam csak le, akkor viszont ötször is elhangzott egymás után.
Nem csoda, hogy összefutottak a társak. Én pedig loholtam le lóhalálában a tanáriba, hisz akkor épp semmi „bűn” nem volt mögöttem, gondoltam, biztos valami jó hírt közölnek velem, hátha a havi zsebpénzemet emelik, amit hónapról hónapra kevesebb időbe telt elköltenem...
Bementem a tanári szobába. Ahány nevelőtanár, annyi hang ütötte meg a fülem. Legalább öten voltak. „Leveled jött, de ezt köteles leszel előttünk kinyitni, mert hát nincs szülőd, aki felügyelné, márpedig ez egy olyan levél.” Igen, állami gondozott voltam. Néztem az egyik tanárra, aztán a másikra, majd a markomba nyomták a borítékot. Időt sem hagytak, hogy megnézzem, ki a feladó. Annyit láttam csak, hogy piros filctollal írták rá a nevem, és még két betűt. | hirdetés
 |
|
Még most sem tudom eldönteni, ki volt kíváncsibb a levél tartalmára, én vagy pedig a körülöttem duruzsoló nevelőtanárnők.
Felbontottam a küldeményt, és megláttam a képet, azon pedig az Edda Műveket! Hevesen dobogott a szívem! A boldogságtól kalapált! A kedvenc együttesem!
Huligánosan pózoltak, és mindegyikük pirossal magára írta nevét. A kép hátulján pedig ott volt a levelemre írt válaszuk! A nevelőtanárnők kérdezték, hogy hogy kerültem velük kapcsolatba? Egy szerelmeslevélnek ők tán jobban örültek volna... Elmondtam, hogy az Ifjúsági Magazinban leltem rá a címükre. Örültem nagyon!!!
A társak is faggatóztak: „Panka, már megint milyen rossz fát tettél a tűzre, hogy a nevedet üvöltötte a hangosbemondó?” Boldogan mutattam meg az örömöm forrását, a levelet. A nevelők kíváncsiskodását is előadtam. És azt, hogy a kollégium állta a bélyeg költségét. Még az sem bántott, hogy a nevemet egy t-vel írták.
De vajon az Edda Művek is őrzi a rajongói levelem? Mert nekem az övék megvan, még ma is!
Szerző: Dittrich Panka
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
