PM Online | Színház

Olimpikon szeretett volna lenni judóban, később érdeklődése a színművészet felé vitte, 2012-ben végzett a Kaposvári Egyetem színész szakán. A székesfehérvári Vörösmarty Színház kiváló társulatához szerződött, nagyon fiatalon Edwin, Cléante, Mozart volt, és a közönség is megszerette.
A Junior Prima-díjas művész nyolc év után mégis úgy érezte, új inspirációkra van szüksége, így rövid szombathelyi kitérő után a 2021/22-es évadtól a József Attila Színház tagjaként folytatja pályáját. Négy bemutatója lesz, az első, a Szibériai csárdás mindjárt október 9-én. Lábodi Ádámmal, a tunyaságot messzire elkerülő, minden porcikájával a hivatásának élő színésszel beszélgettünk.

Milyen út vezetett a judótól a színházig, és mi mindent adott ez a sport a színházi pályájához?
L. Á.: Tizenkét évig judóztam, az volt a célom, hogy olimpikon legyek, aztán jöttek a sérülések, és beláttam, nem leszek az. A másik dolog, ami felkeltette az érdeklődésemet, a film volt, rengeteg filmet néztem, és egyre jobban érdekeltek a történetek is. Amit a judótól színészként kaptam, az a csapatmunka. A judo egyéni sport, de a Margitszigeten a társaimmal mindennap együtt küzdöttünk, együtt éltük meg a kudarcokat és a sikereket. Ezt a tulajdonságomat a tanáraim is kiemelték. Szerintem fontos egészen fiatalon megtanulni, hogy a sikerért meg kell dolgozni.

Hogy döntött Fehérvár mellett?
L. Á.: Az egyetemen tanárom volt Balikó Tamás, aki harmadéves koromban Pécsre hívott, ahol az Oscar című darab címszerepét kellett átvennem. Ugyanebben az évben a Vígszínházban Eszenyi Enikő rendezte a Rómeó és Júliát, Rómeó szolgája voltam. Majd a következő évben az osztályfőnököm, Mohácsi János gyakorlatra hívott a Vörösmarty Színházba, a Csárdáskirálynő főszerepére. Edwint játszhattam, és a szerepemért megkaptam a Színikritikusok díját mint a legígéretesebb pályakezdő, Mohácsi rendezése pedig a legjobb zenés/szórakoztató előadás lett. A szerep jó lehetőség volt a társulat megismerésére. Nagyon jó döntés volt, kiemelkedő szerepeket kaptam, amiket Pesten pályakezdőként biztosan nem kaptam volna meg. Nem tudok elég hálás lenni a Vörösmarty Színháznak, amiért olyan színészt nevelt belőlem a pályám elején, amilyen most vagyok. A közönség elismerését és szeretetét mutató Aranyalma-díjat pedig a legfontosabbnak tartom, amit eddig kaptam.

Mégis hiányozhatott valami, mert közben Szombathelyen is elkezdett dolgozni.
L. Á.: Hét éve voltam már a Vörösmarty Színháznál, hiányzott Mohácsival a munka, aki hívott Szombathelyre, A revizor főszerepére. Szerintem az új kihívások, egy félig-meddig ismeretlen társulat, mindez nagyon kell egy ereje teljében lévő színésznek, hogy ne tunyuljon el. A következő évadban eljátszottam a Liliomfi címszerepét, majd amikor Jordán Tamás hívott, átszerződtem. Az igazgatóváltást követően az új igazgató, Szabó Tibor levélben közölte, hogy nem kíván foglalkoztatni. Nem könnyű manapság társulati tagnak lenni, szerencsémre Hargitai Iván felhívott, az ő személye és mindaz, amit elmondott a József Attila Színházról, egyértelművé tette, hogy nincs min gondolkoznom. Nagy örömmel vagyok itt, és kezdek újra mindent. Örülök, hogy Iván a művészeti vezető, Nemcsák Károly igazgató és a társulat tagjai nagyon kedvesen fogadtak, és a négy darab, amiben játszani fogok, mind izgalmas feladatnak ígérkezik.

Első bemutatójának olvasópróbája után beszélgetünk, milyen benyomásokat szerzett?
L. Á.: A Szibériai csárdást Tasnádi István írta, és egy Csárdáskirálynő-parafrázis. Az 1. világháború idején járunk, Müller Áron karmestert játszom, akinek a szerelme Mizzi Günther primadonna. Mivel egy orosz tiszt is szerelmes Mizzibe, a karmester hamarosan Szibériában találja magát, ahol a magyar hadifoglyok szabadulásának egyetlen útja, ha előadják a Csárdáskirálynőt. Hargitai Iván rendezi, akivel azért is szeretek dolgozni, mert mindig emel a téten, rak egy csavart a munkáiba. Például A fösvényt is úgy állította színpadra, hogy a címszereplő egyáltalán nem az a csoszogó öregember volt, akit megszoktunk, hanem egy jó egzisztenciális körülmények között élő, ötvenes férfi, aki egyedül neveli fel a gyerekeit. A Szibériai csárdásnak nem célja a világháború borzalmait bemutatni, sok komikus elemet tartalmaz, mégsem elhanyagolható körülmény, hogy mindez egy orosz hadifogolytáborban játszódik. Ha minimálisan sikerül ezt érzékeltetnünk, akkor sokrétű előadást tudunk létrehozni.