Interjú
„Érdemes újra és újra felfedezni a színház, a színészi játék csodáját”
2021-09. szám / Pavlovics Ágota
Paolo Genovese olasz filmrendező Teljesen idegenek című filmje 2017 legnézettebb művészfilmje volt a hazai mozikban. Az egyetlen lakásban játszódó filmben egy baráti társaság vacsorára összejövő tagjai egyikük javaslatára kiteszik a telefonjaikat az asztal közepére, és bárkinek jön
üzenete, telefonhívása, meg kell mutassa, vagy mindenki füle hallatára reagálnia kell rá. A film alapján készült darabot szeptember 11-én mutatta be a tatabányai Jászai Mari Színház. A keserédes komédia témája, hogy miért, miről és mennyit hazudunk a barátainknak és persze saját magunknak. A meglepő fordulatokban bővelkedő darabról a Lelét alakító Király Attilával a bemutató előtt beszélgettünk.
Sokan látták az eredeti olasz filmet és persze a magyar változatot is. Mit adhat hozzá a színház a moziban látottakhoz?
K. A.: Nem láttam sem az eredeti olasz filmet, sem a magyar változatot. Viszont hiszek a színházban. Valamelyik nap megnéztem egy színházi előadást, nem fontos, hogy hol és mit, de a pandémia után először voltam nézőként színházban. Varázslatos volt látni a színészeket. Azt gondolom, különösen a hosszú bezártság után, érdemes újra és újra felfedezni a színház, a színészi játék csodáját. A kollégáim pedig olyan nagyszerű színészek, hogy a színházi játék élményét semmiképpen nem lehet összehasonlítani egy filmmel.
Paolo Genovese, a Teljesen idegenek rendezője mondta a következőket: „Épp azért rendeztem meg ezt a filmet, hogy mindenkit figyelmeztessek: nem érdemes belesni mások titkai közé.” Mit gondol erről?
K. A.: A saját életemből tudom, hogy minden elhallgatás, hazugság káros. Bajt, betegséget hozhat. Igyekszem hazugságok nélkül élni, legalábbis megpróbálok. De lehet, hogy a rendezőnek igaza van.
Az adaptáció mindig kockázattal jár, miközben sok izgalmat is tartogat, különösen igaz ez, ha a rendezőt Szikszai Rémusznak hívják.
K. A.: Rémusszal az elmúlt években sokat dolgoztam, nagyon szeretem benne, hogy vizionáló típus, képekben látja maga előtt, amit elképzelt a színpadon. Én is elég sokat rendeztem, de nem rendelkezem ezzel a képességgel. Az előadást nagyon érzékenyen állította színpadra, lélektanilag következetesen elemezte a szerepeket, sokat boncolgatva a kapcsolatokat, magunkat. Azt gondolom, vannak olyan ötletei, hogyha valaki nem látja a nevét kiírva az előadás alkotói között, de ismeri a rendezéseit, akkor is hamar rájön, hogy ő állította színpadra a darabot. Azért nem mondok konkrét ötleteket tőle, mert az már spoilerezés lenne.
| hirdetés
 |
|
Nyílt titok, hogy vékony a máz az embereken, nagyon messzire tudják hajítani az álarcukat, amit viselnek, és akkor ott van az igazi arcuk, ahogy a darabban is.
K. A.: Mindannyian szerepet játszunk egy életen át. A kérdés az, hogy mennyire van közel a maszk a valódi énünkhöz. Nem minden maszk baj, de az baj, ha a maszk határozza meg az életünket. Ha az ember elhiszi, hogy ő valójában az, akit mutat a világnak.
A darabban Lele szerepét játssza, mit gondol róla?
K. A.: Anélkül, hogy elárulnám, mi Lele vezérhangyája, végig úgy éreztem, hogy ő egy nagyon helyes pali, irigylésre méltó ember. Végül is az ő tartása miatt megy tönkre a feleségével az életük. Nagyon szeretem ezt az embert. Persze ő is esendő, de nem vagyunk tökéletesek. A darab szereplői egyik nehéz helyzetből esnek bele a másikba. Mind hibáznak, de mindannyian nagyon szerethetők. Vagyis mégsem, van közöttük egyvalaki, akinek persze nem árulom el a nevét, de ő nem lehetne a barátom.
A darab zenéjét a Kistehén zenekarral megismert Kollár-Klemencz László írta, milyen szerepet kapott a zene az előadásban?
K. A.: A zenének nagyon fontos szerepe van. Amikor Rémusz azt mondta, hogy Kollár-Klemencz zene lesz a darabban, és azt is elmondta, hogy konkrétan hol fog megszólalni egy bizonyos dal, nem tudtam magamban összerakni, de tudtam, hogy semmit nem mond véletlenül. Aztán amikor bekerült a darabba a dal, óriási hatással volt rám, igazi katarzis volt. A Teljesen idegeneket a pandémia alatt próbáltuk, így közönség nélkül, díszlettel és jelmezzel, csak néhány szakmabelinek, köztük a feleségemnek, Lapis Erika színésznőnek játszhattuk el egyszer. Azt láttuk, hogy a darab nagyon erősen hat, remélem, a közönség is ezt érzi majd.
Jó ideig tartó szabadúszás, független színházi lét után döntött úgy, hogy társulathoz szerződik. Miért éppen a tatabányai lett ez a társulat?
K. A.: 20 éve voltam szabadúszó, amikor Rémusz hívott Tatabányára játszani, majd úgy alakult, hogy az igazgató, Crespo Rodrigo szólt, hogy lenne még egy szerep, aztán megint szólt, hogy lenne még egy szerep, a harmadiknál már röhögtünk. Negyedszerre aztán azt mondta, van még ez a szerep is, de ehhez már le kellene szerződni. Kértem egy kis gondolkodási időt, aztán meghoztam életem egyik legjobb döntését. Nem kényszerből vagyok itt, hanem azért, mert jól érzem magam. Pontosan ott vagyok, ahol lenni szeretnék. Irgalmatlanul erős a társulat, 14-en vagyunk az igazgatót is beleszámítva. A független színházban az a jó, hogy az ember kőszínházi kötöttségek nélkül teheti a dolgát, másik előnye, hogy a barátaival dolgozhat. A Jászai kőszínház, de minden előadás ügy a társulat tagjai számára, és éppen olyan, mintha a barátaimmal dolgoznék. Nagyon jól érzem magam.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
