PM Online | Zene

Ismét új utakra lép a frissességéről, innovációiról ismert Danubia Zenekar. Koncert, film és színház egyszerre lesz jelen Dichterliebe – A tizenkét óriás című előadásukban, amelynek bemutatója május 13-án lesz Átriumban. Az eredeti Schumann-dalok a friss Erkel Ferenc-díjas Balogh
Máté zeneszerző feldolgozásában szólalnak meg, Szemenyei János partnere pedig Stork Natasa lesz. A filmes rész forgatását megelőző napon a különleges előadásról a rendezővel, Horvát Lilivel beszélgettünk.

A Dichterliebe ötlete, a felkérés Hámori Mátétól, a Danubia Zenekar művészeti vezetőjétől érkezett. Mennyire tudod a saját elképzeléseidet belevinni a produkcióba?
H. L.: Mivel a felkérés úgy szólt, hogy Mátéék olyan előadást szeretnének létrehozni, ami egyszerre koncert, film és színház, világos volt, hogy nem egy szcenírozott dalestről beszélünk. Az egymást követő dalok zenei íve és a Heine-versek Schumann által nagyon érdekesen meghatározott dramaturgiája volt a kiindulópont számomra. Egyre inkább úgy éreztem, hogy egy képzelt szerelem történetét hallgatom a Dichterliebe dalain keresztül. Egy olyan szerelemét, amelyhez egy ember is elég. Ez a gondolat határozza meg az előadás színpadi és filmjeleneteit. Úgy tűnik, Hámori Máté és a zenekar inspirálónak találja ezt az értelmezést – kölcsönösen bízunk egymásban és abban, hogy egy igazán izgalmas estét tudunk közösen létrehozni.

Szemenyei János az előadás főszereplője. Mennyire van rá szabva a szerep?
H. L.: Szemenyei János személye része volt a felkérésnek: ő korábban már dolgozott együtt a Danubia Zenekarral, nekünk ez az első közös munkánk. Nagy szerencsének érzem, hogy az az ember, aki csodálatosan el tudja énekelni ezeket a meglehetősen nehéz dalokat, egyszersmind kiváló színész is. A történet, amelyet én hoztam az előadásba, kifejezetten Jánosra íródott. Élvezetes volt őt elképzelni azokban a mikrohelyzetekben, amelyek az előadás filmes szövetét adják.

Ha jól tudom, a női szereplő gondolata csak a munkafolyamat közben merült fel.
H. L.: A nő, akihez és akiről énekel a megszólaló, megkerülhetetlen része a dalciklusnak. Evidens volt számomra, hogy valamilyen formában meg kell jelennie az előadásban is. Nagy örömömre ismét együtt dolgozhatok Stork Natasával, aki az előző filmem, a Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre főszerepét játszotta. Nagyon várom, hogy milyen lesz vele most egy másféle karaktert felépíteni. Nem tagadom: biztonságot is ad a jelenléte, amire szükségem is van, hiszen korábban sohasem dolgoztam színházban.

Filmesként mekkora kihívást jelent színházi, zenés produkciót rendezni? Mi benne a legnehezebb feladat?
H. L.: Ez nem egy klasszikus értelemben vett színházi előadás, nem olyan, mintha én filmrendezőként besétálnék egy színházba mondjuk Csehovot rendezni. Itt három műfaj szerencsés és organikus találkozását kell létrehozni, ami gyönyörű és nehéz feladat. Az, hogy néhány hónapig Schumann fantasztikus zenéjével foglalkozhatok, elég indok volt ahhoz, hogy belevágjak – máris sokat tanultam a zenészektől. Az előadás színpadi részében talán az a legnagyobb kihívás, hogy ott ne akarjak filmes lenni, tudjam élvezni a műfaj által megkövetelt stilizációt.

Hogyan képzeljük el az előadást a szereplőkkel, vetítéssel és egy szimfonikus zenekarral?
H. L.: Úgy érzem, Schumann túlfűtött, hol visszaemlékező, hol dühös, hol lemondó dalai belső történésekről szólnak, nem egy valódi, megélt kapcsolat kínjairól és boldogságáról. A külső és a belső világ konfrontációját emeli ki előadásunkban a különböző műfajok ütköztetése. A ciklus tizenhat dalát kísérve felváltva látunk majd filmjeleneteket és színpadi történéseket, amelyek felelnek egymásra, együtt adnak ki egy jelentést. A zenekart nem rejtjük el az árokban: fent lesznek a színpadon, vizuális és dramaturgiai értelemben is részévé válva az előadásnak.