A szerelem, mint ilyen, meg amolyan, az élet pedig még ilyenebb, meg olyanabb, és ebbe belecsavarodni, majd az egészet kifésülni csakis Shakespeare képes úgy és ahogy. A Szentivánéji álom – Shakespeare 1595-ben írt,
 eredetileg ötfelvonásos vígjátékát elsőként Arany János fordította magyarra – egy bolondos éjszaka bonyodalmairól szól: Hermia szerelmes Lysanderbe, Lysander kívánja Hermiát, Demetrius akarja Hermiát, Heléna szenved Demetrius miatt. Pukk összepipacsozza Lysandert és Demetriust, ezek ketten most már Helénát akarják. Heléna továbbra is szenved. Hermia féltékeny. Pukk egy manó. Titánia és Oberon tündérek. Titániát összepipacsozza Oberon, ezért Titánia szeretkezik egy szamárral. Nem lennék a helyükben.
„E kies hazában mutass nekem / Egy oly nagy ravaszt, mint Shakespeare William!” Ezt a Cseh–Bereményi szerzőpáros állította, ami igazán nem szép tőlük: egy ekkora döher klasszikust csak úgy leravaszozni, nahát… Viszont igaz, amit állítanak: „Shakespeare, amellett, hogy nagy döher klasszikus, és avatott ismerője az emberi léleknek, valamint utóbbi legnemesebb megtestesülésének, a politikának, igenis, hogy ravasz volt, nem kevéssé – és talán épp a Szentivánéji álom a legravaszabb műve.”
A Budaörsi Latinovits Színház előadásában augusztus 27-én színpadra kerülő műből a mesteremberek sem hiányozhatnak, akik magát a színház műfaját cincálják diribdarabokra, mert a színház is bőven van olyan pusztító őrület, mint maga a szerelem. |
vissza
vissza a lap tetejére
