Interjú
„Emelkedetett mélységig mesél a színházról Louis de Funès munkásságán keresztül”
2022-10. szám / Nagy Klaudia
Valère Novarina az egyik legjelentősebb francia színházi alkotó, drámaíró, festő. Világszerte játsszák a műveit, rendszeres résztvevője a nemzetközi fesztiváloknak. Magyarországon 2009-ben
rendezett először, a debreceni Csokonai Színházban állította színpadra saját darabját Képzeletbeli operett címmel. Ezután következett az Imigyen szóla Louis de Funès, melynek korai verzióját 2016-ban láthatta a közönség a MITEM-en, de a kiteljesedett ősbemutatóra a Karinthy Színházban került sor 2022. október 8-án. Az egyszemélyes monológ kinyilatkoztatás a színész művészetéről, a színház és a közönség kapcsolatáról. Mészáros Tibor színművésszel, a kaposvári Csiky Gergely Színház művészeti vezetőjével a premier előtt arról beszélgettünk, hogyan kezdődött közös munkájuk Novarinával, és hogyan született meg az Imigyen szóla Louis de Funès.
Valère Novarinával a Képzeletbeli operett című előadásban dolgoztak először együtt a debreceni Csokonai Színházban. Hogyan emlékszik vissza az első találkozásra?
M. T.: Novarina különleges színházcsináló, én színházképzőművésznek szoktam hívni. A pillanat varázsával rendez, aki a színészektől is elvárja, hogy mindig a pillanat varázsával éljék meg az előadásokat. Nem lehet „megúszni” az előadásainak a szövegeit, olyan mondatai és gondolatai vannak, amiket a színésznek és a közönségnek is egyaránt meg kell fejteni. Ehhez olyan világot teremt, ami rengeteg asszociációra ad lehetőséget. Nagy találkozás volt, mert az a színházkultúra, amit ő képvisel, eléggé messze van a mi színházkultúránktól. Mindig meglepte a mi oroszos, Sztanyiszlavszkij-féle színházrendszerünk, hogy állandóan megkérdezzük, hogy mit miért mondunk, miközben neki nincsenek mindig konkrét válaszai. Sokszor mondja azt, hogy helyezzük el a mondatokat a térben, tegyük ki a nézők feje felé, amik majd egyszer csak visszahatnak a közönségre, megérzik, meglátják a mondatokat. Jó volt megtapasztalni ezt az izgalmas világot, kiderült, hogy a két különböző színházi rendszert közelíteni lehet egymáshoz.
Egy hosszú és bonyolult monológot kellett megtanulnia. Mesélne erről?
M. T.: Ha jól emlékszem, 247 különböző név, ige és határozó volt benne látszólag teljesen összefüggéstelenül összefűzve. Végül megtaláltam benne egy rendszert, de minden egyes alkalommal, amikor eljátszottuk, az volt az érzésem, amikor színpadra léptem, hogy fogalmam sincs, hogy mi lesz. Nem tudtam, hogy a szöveg hagyja-e, hogy elmondjam, vagy tudok-e bánni vele. Eltelt négy-öt előadás, mire rájöttem, hogy tudom irányítani a szöveget, tudtam vele játszani, addig úgy éreztem, csak a szöveg irányít engem. A „megúszhatatlansága” kivételes ajándék, átlagon felüli koncentrációt igényel, mert az ember önmagán keresztül szűri át a szöveget, és úgy próbálja átadni, hogy annak az érzései, a lenyomatai még a közönségre is hatással legyenek.
Ennek a 18 perces monológnak a felnagyított verziója az egyórás Imigyen szóla Louis de Funès.
M. T.: Olyan, mint egy színházesztétikai esszé. Novarina még látta Louis de Funès-t színpadon, elmondása szerint a munkájában volt egy bizonyos fajta színházi kegyetlenség, mert elképesztően precíz és pontos színész volt. Ezen a precizitáson, pontosságon és színészi elmélyülésen keresztül elmélkedik Novarina a színházról, a színész, a közönség és az előadás kapcsolatáról. Emelkedetett mélységig mesél a színházról Louis de Funès munkásságán keresztül. | hirdetés
 |
|
Milyen gondolatokat fogalmaz meg a színész munkájáról, a színház mibenlétéről?
M. T.: Megfogalmazhatatlan gondolatokat próbál megfogalmazni. Van az elmondható szöveg és a nézhető előadások felett egy metakommunikáció, amit alapvetően mindannyian szeretünk a színházban, ami azt jelenti, hogy azt szeretnénk, hogy a néző ne csak beüljön és végignézzen egy előadást, hanem lássa meg, ami a szavak mögött van, gondolkodjon közösen a színésszel. A nézőnek és a színésznek ugyanúgy kell éreznie az előadást. Novarina sajátos gondolatvilággal járja körül ezt a témát. A színésznek úgy kell léteznie, mint egy vak: kívülről kell ismernie a világot, pedig igazán nem is látja. De nem a látható a lényeg, hanem az, ami láthatatlan. Mindezt Louis de Funès-i humorral próbáljuk ellensúlyozni, közös játékra invitáljuk a nézőket, ahol a közös asszociációk, a mondatok tartalmának nem a direkt értelmezése lenne a lényeg, hanem hogy egy órán keresztül nézzenek, lebegjenek velem együtt. Ahogy Novarina fogalmazna: ez egy kötéltánc, ahol az ember és a közönség között szinte nincsen védőháló, és azon izgulunk, a színész fennmarad-e vagy sem.
2016-ban mutatták be az előadást Budapesten. Mennyit változott az eltelt idő alatt?
M. T.: Pont annyit változott, amennyit mi is változtunk az alkotókkal. Mindenesetre izgalmas volt Novarinával és rendezőtársával, Adelaide Pralonnal együtt újra felfedezni ezt a szöveget, újabb rétegeit. A Karinthy Színházban amúgy Novarina saját festményei is díszítik a teret, ami korábban nem így volt.
Milyen gondolatok kavarognak önben a premier előtt?
M. T.: Vajon hagyja-e, megengedi-e a szöveg, hogy elmondjam? Misztikusan hangzik, de nem pusztán betanulom és elmondom a szöveget, hanem ő a partnerem, aki remélem, megengedi nekem, hogy végig tudjak menni rajta estéről estére.
Ha jól tudom, Magyarországon ön az egyetlen „Novarina-színész”. Mit takar ez pontosan?
M. T.: Nagyon megtisztelő, hiszen Novarina szerint sincs sok ilyen a világon. Sajátos munkamódszerrel dolgozik, amihez kell egy kis őrültség, hogy az ember egyáltalán bele merje vetni magát, hogy tényleg azt mondja, felmegyek a kötélre, és háló nélkül végigsétálok rajta. Mindent kívül kell hagyni, teljes lemeztelenedést igényel, amihez bátorság kell. Örülök, hogyha ennek meg tudok felelni, mert az ilyen pillanatok nagyon ritkák.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
