Amikor Lord Elgin a 19. század elején szépen hajóra rakatta Athénban a Parthenón frízeit, azt gondolta, hogy a dolog egyszerű. A márványt megvásárolta a török kormánytól, amely amúgy sem tartotta különösebben nagy becsben a régi faragásokat, mondhatni, hogy a lord az enyészettől mentette meg az ókori kincseket. Hogy még jobban meg legyenek mentve, hazatérve eladta azokat a British Museumnak. Tiszta üzlet, amellyel mindenki jól járt, a turisták nagy hányada azóta is a frízekért keresi föl a múzeumot.
Lassan kétszázhúsz év telt el azóta, az Elgin-márványok valószínűleg jogesetként szerepelnek a megfelelő tankönyvekben, mert mindenkinek igaza van, és egyáltalán nem létezik megoldása a kérdésnek. A görögök persze vissza szeretnék kapni az elrabolt (elvásárolt) értékeket, erre mostanában már volt is példa, Szicíliából és a Vatikánból is kaptak vissza hasonló márványokat – persze, nem ebben a mennyiségben, meg hát az olaszoknak meg se kottyan, jut is, marad is. A British Museum azonban nem szívesen adná vissza a frízeket, meg hát, ha adná is, nem teheti, az angol törvények szerint nem adhatja oda a közkincseket, ha nincs biztosítva azok visszatérése.
Hogy ebből mi lesz, az érdekes történet, és lehet, hogy hosszabbra nyúlik majd, mint az ókor óta eltelt idő. Egyelőre ott tartanak, hogy néhány márványt talán visszaadnak, de csak átmenetileg, és ha bebizonyosodik a görög fél jóindulata, magyarán, ha az idő leteltével ők is visszaadják a megkapott márványokat, akkor majd kapnak másikat. Hogy ez pontosan kinek jó, azt nehéz megállapítani, hiszen akkor se itt, se ott nem láthatóak egyben a frízek. Eddig legalább tudtuk, hogy Londonba kell utazni értük. |
Az elhúzódó történet leginkább azért érdekes ma, mert látjuk, hogyan változik körülöttünk a világ. Valaha ez értelmes dolognak látszott. összegyűjteni a kincseket egy helyre, aztán jönnek az emberek, és büszkék lehetnek emberi mivoltukra. Csakhogy túl sok a kincs, nem lehet őket se kiállítani, se megnézni, az ember akárhányszor is megy el a Louvre-ba, mindig ugyanazt a tíz-tizenöt műtárgyat látogatja meg, mert mi értelme van annyit sorban állni, ha még a Mona Lisát sem néztem meg. Valahogy újra szét kellene osztani a tárgyakat, hogy legalább a raktárakból kikerüljenek a remekművek, és jusson kicsi, jelentéktelen városoknak is. Mondjuk, sorsolhatnának, és a sors szeszélye folytán Karakószörcsök egy értékes Tiziano-képet őrizhetne. Oda is jönnének a turisták, és mindenki emlékezne is rá, hogy mit látott.
Tudom, utópia, még sokkal messzebb van, mint az Elgin-márványok hazatérése.
|
vissza
vissza a lap tetejére
