PM Online | Színház

Alig akad fontosabb téma szeptemberben, mint az oktatás ügye, különösen most, amikor mindannyian egy igazán átfogó reformban reménykedünk. Ebben a témában oly sok szakember megszólalt már, de valahogy várat még magára az ügy átfogó kulturális és társadalmi értelmezése.
Az oktatás színvonala ugyanis nem pusztán a benne dolgozók és az érintettek felelőssége, de a kulturális szféra többi szegmensének is komoly szerepe van abban, hogy fiataljainkra milyen jövő vár. Andrási Attila Jászai Mari-díjas rendező, az Udvari Kamaraszínház alapítója és vezetője a színház felelősségéről beszél.

„A színház legalább annyira nevelő, mint közösségépítő médium. Bárhová megyünk fellépni az Udvari Kamaraszínház társulatával, a színpadra lépő színészeinknek

mindig kiemelt szerepük van a helyi közösség véleményének formálásában, tájékoztatásában. Éppen ezért mi a jelenünket eredményező múltunkat visszük színre, tehát alapkutatások eredményeire épülő történelmi darabokat írunk és állítunk színpadra, amihez nekünk, magunknak is sokat kell tanulnunk” – mondja Andrási Attila, hozzátéve, hogy: „Ezt a felkészülést és kutatást történészekkel, egyetemi kutatókkal együtt végezzük, így minden előadásunk hitelesen tudja bemutatni az adott korszakot és eseményeket. Rendkívül fontosnak tartom, hogy minden nemzedék a kornak megfelelően értelmezze a múlt eseményeit, ezért kiemelten foglalkozunk a fiatal korosztályok megszólításával.”

A magyar múlt történelmi eseményeit feldolgozó egyetlen Kárpát-medencei színház alapítója, Andrási Attila markáns véleménye nyitott füleket remél nemcsak laikusok, de szakmabeliek köréből is: „Mindenképpen az értelmiségnek, a művészeknek, az íróknak és a színházcsinálóknak a feladata, hogy a kornak megfelelően alakítsák az identitáspolitikát. A magyarságról nem tudunk már 19. századi retorikával beszélni, hiszen a nyelvezettől a testbeszédig mindent a megértés szolgálatába kell állítani. Egy dolog azonban örök érvényű: csakis a tények pontos ismerete, azok hiteles ábrázolása és értelmezése képes valódi, ember- és közösségépítő alapként szolgálni ehhez. A színház tehát szerencsés esetben az oktatás része, a képzelgésre, fantáziálásra alapozó színház ily módon egészen biztos, hogy nem képes betölteni oktatási funkcióját. A színháznak a görögöktől fogva oktató, nevelő célja volt: ha ettől eltér, nem tölti be eredeti szerepét, és nem színház többé, hanem pusztán szórakoztató intézmény, a cirkusz egyik formája.”

Az Udvari Kamaraszínház teljes repertoárja ezt a programot igazolja: „Nagyon sokat foglalkoztunk például az 1918 körüli eseményekkel, vagyis a Magyar Királyság végét jelentő történelmi korszakkal. Megnéztük azt a folyamatot, amely a magyar nemzet addigi színterének elvesztéséhez vezetett. Minden, amit színpadra vittünk erről, iskolai tananyagként is megállja a helyét, hiszen olyan mozzanatokat is megmutatunk, amelyek nincsenek benne a tankönyvekben. Egyrészt fájó téma, másrészt, amikor alaposabban utánajárunk, rájövünk, milyen hatalmas oktató ereje van, és egyrészt úgy kell tanulnunk a múltból, hogy felnőjünk eleink legnagyobb erényeihez, másrészt pedig úgy, hogy ne kövessük el az általuk már elkövetett hibákat. Ha így visszük színre a múltat, kimondottan érdekes és oktató, nevelő erejű előadásokat kapunk, amelyekre szívesen ül be az érettebb és a fiatalabb korosztály egyaránt” – mondja Andrási Attila.

A felelősséget tehát nem lehet sem elodázni, sem másra hárítani: az oktatás közös ügyünk, éppen ezért az értelmiség és a kulturális szféra minden szereplője a saját területén kell, hogy aktívan kapcsolódjon a sürgető reformok eredményes megtervezéséhez, lebonyolításához.