A GRANE – Képzelgések a Peer Gynt nyomán című előadásról a címszerepet alakító Blaskó Péter Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművésszel, a Nemzet Művészével beszélgettünk, de szóba került színészi hitvallása is.
A GRANE – Képzelgések a Peer Gynt nyomán című előadásban új értelmezését láthatjuk a drámairodalom egyik legnagyobb művének. Mi adta az ihletet, hogy felújítsák ezt a darabot? Az olvasóknak azt elárulhatjuk, hogy nemcsak Önre, hanem a családjára is nagy hatást gyakorolt Ibsen Peer Gryntje.
B. P.: A válasz 1983-ig nyúlik vissza, amikor én játszottam Peer Gyntöt, a drámairodalomnak ezt a különleges figuráját. Az eredeti mű egy fiatalember története, aki megöregszik, majd így tér vissza a születésének a helyére. Lányom, Blaskó Borbála, aki az előadás rendezője, úgy döntött, hogy megfordítja a történetet. A mostani előadásban egy idős ember lép be a térbe, és emlékszik vissza az életének különböző epizódjaira, a szerelemre, a csalódásokra, a bűnökre. Mindazokra a pozitív és negatív dolgokra, amikből összeáll az életünk. És tulajdonképpen az eredeti Ibsen-mű szerint is egyszer eljön az a pillanat, amikor számon kérnek, hogy mit végeztél. Megvalósítottad önmagadat, vagy csak álmodni tudsz? Ez az előadás nagyon jó lehetőség nekem személyesen is. Koromból is adódóan belehelyezkedhetek abba a lelkiállapotba, amiről a darab is szól, és ezáltal személyes is lesz. Mindemellett hiszek abban, hogy a hozzám hasonló korú nézőket is meg tudják szólítani azok a kérdések, amikről az előadás szól. Köszönet illeti Vidnyánszky Attilát, a teátrum vezetőjét, hogy befogadta ezt az előadást, és helyet adott annak, hogy a nézőkkel együtt gondolkodhassunk mindezekről.
Az előadás egyik különlegessége, hogy a lányával és a fiával együtt alkothatta meg.
B. P.: Nagy öröm ez egy apa számára. Lányom, Borbála táncművészként kezdte pályafutását, majd kortárs táncot tanult Németországban, később pedig rendezéssel kezdett foglalkozni. Nagy biztonsággal kezdtem el vele dolgozni, és bíztam rá magam. Ő pedig finom kézzel, és persze nagyon jól ismerve engem, természetesen irányított a próbák alatt. Bence fiam zenében kíséri ezt a művet. Az alaphangulatot már rögtön az előadás elején megteremti, amikor előadja Zorán Apám hitte című dalát. Így köt össze bennünket: fiút az apával, apát a fiúval.
A 2023/24-es évadban is számos szerepben láthatjuk a Nemzeti Színház színpadán. Két hónappal az évadnyitó után milyen várakozással tekint a következő hónapokra?
B. P.: Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy továbbra is nagyon szeretik a nézők az Ők tudják, mi a szerelem című előadást. Hubay Miklós kiváló drámaírónk művében Udvaros Dorottya a partnerem, a rendező pedig Rátóti Zoltán. A darab azt bizonyítja, hogy az igaz szerelem kortalanul ott él mindenkiben, csak legyen bátorságunk megélni azt. Fontos megemlítenem Örkény István Macskajátékát is, ami szintén egy nagyon jól sikerült előadás.
Nem titok, idén júniusban ünnepelte a 75. születésnapját. Visszatekintve az elmúlt évtizedek sikeres színészi pályájára, hogyan fogalmazná meg a színészi hitvallását?
B. P.: Ezt főként érzi a művész, és ebből adódóan nehéz megfogalmazni. Én a színészetben mindig az átalakulást keresem, annak a furcsaságát, hogy az ember hogyan tud magából még mindig előállítani valami újat, amivel időnként még saját magát is meglepi. Ehhez persze társak kellenek. Egy nagyszerű partner – mint például Udvaros Dorottya – és egy jó rendező, aki észreveszi az emberben még azt is, amit a színész nem is gondolna magáról. Az egymásra utalt színész-rendező kapcsolatokban hiszek, amikor alkotótársak vagyunk. A rendező megszabja, mit csinálj. De a hogyant, azt mindig a színész adja hozzá. És azt a hogyant sokszor még a rendező se tudja elképzelni. Azt én tudom hozzátenni. Ha érezni a rendező részéről is azt a felszabadult kíváncsiságot vagy éppen örömöt, akkor a színész is fölszabadul. Együtt röpülünk, és persze együtt teremtjük meg a kiváló bemutatókat.
|
vissza
vissza a lap tetejére
