Közérzet Személyzeti kérdés 2023-12. szám / Fáy Miklós
Valahogy mindig azt éreztem, hogy a világ legszerencsésebb teremtményei a jegyszedők. Ők azok, akik szinte rácsodálkozhatnak a világra és a benne elfoglalt helyükre. Igen, vannak kötöttségeik, sokszor egyenruhát kell hordaniuk, de mégis azt tehetik munkaidőben, amire másoknak csak munka után jut lehetőségük. Amiért mások lehúznak egész napokat gyárban vagy irodában, az nekik a gyár és az iroda. Esténként talán föl is teszik maguknak a kérdést: hogy lehet, hogy ezért még fizetnek is?
Nyilván nem fizetnek érte nagyon sokat. Nyilván a kötöttségek fárasztóak, aki színházban dolgozik, esetleg hetvenszer látja ugyanazt a darabot, ami nagy sikert jelez, de neki esetleg fokozott unalmat. Viszont aki hangversenyteremben felügyeli a közönséget, az igazán szerencsés, neki minden este más. Aki múzeumban üldögél varázslatos műtárgyak között, az talán megunja a varázslatot, már órákat szemezett Rembrandttal, de erre is van megoldás. A múzeumi jegyszedők ugyanis gyakran nem a múzeum alkalmazottjai, így sokszor nem is ugyanabban az épületben teljesítenek szolgálatot, ma Szépművészeti, holnap Nemzeti Galéria, holnapután Vasúttörténeti Park. Miközben mindannyian azt érezzük, hogy nincs a művészetre elég időnk, hogy képtelenek vagyunk befogadni egy szonátát, hogy is lehetnénk képesek rá, amikor az alkotó dolgozott rajta három évig, hogy megírja, az előadó gyakorolta újabb három évig, hogy elő tudja adni, nekünk meg mindössze tizenöt percünk van rá, hogy meghallgassuk. | hirdetés
|
|
Reménytelen. Nekünk reménytelen, de a jegyszedőknek és teremőröknek pont megvan mindenre az idejük, megcsodálják egy márványszobor könyökhajlatát századszor és ezredszer is, és közelebb vannak a műhöz, mint az alkotón kívül bárki.
Magam is érzem, hogy az egész lelkendezésben van valami elméleti, legalábbis még soha nem tettem arra kísérletet, hogy teremőrként keressem meg a kenyeremet, ami gyanússá teszi, hogy mindazt, amit eddig mondtam, mégsem gondoltam egészen komolyan. Pedig talán jobban tettem volna, ha elfogadom az elméletet. Él egy fiatal költőnő, Robyn Schiff, aki már húsz éve dolgozik a New York-i Metropolitan Múzeumban, az információs pultban. Erről írja a verseit. Hol a neki intézett kérdésekről (bár a kérdések elsöprő többsége az, hogy meg tudná mondani, merre van a mosdó?), hol a műtárgyakról, a művészekről, Rembrandtról és követőiről. De Robyn Schiff tovább megy ennél, azt mondja, hogy amit a nyelvről és a nyelv logikájáról tud, az is szoros összefüggésben van a munkájával, hiszen évek óta azzal foglalkozik, hogy embereknek elmagyarázza, hogyan jutnak el A-ból B-be, és utána esetleg C-be is.
Talán tényleg jegyet szedni a legfelemelőbb mesterség a világon. Vagy lehet, hogy ez is emberfüggő, Robyn Schiff ugyanolyan jó költő volna, ha egy pékségben, önkormányzati hivatalban vagy egyéb garantáltan művészetmentes helyen dolgozna?
|
vissza |
|
| |