Interjú
„Egyszer csak ott találjuk magunkat a szakadék szélén”
2024-02. szám / Flaisz János
Március 3-tól látható a Radnóti Színházban az Oidipusz: Robert Icke Szopkholész drámájából készített modern átiratot, amelyben a címszereplő egy nagy jövő előtt álló politikus. A darab kapcsán Szikszai Rémuszt, az előadást rendezőjét kérdeztük.
Robert Icke igen népszerű és termékeny szerző, itthon viszont még kevésbé ismert. Hogyan találtál rá az Oidipuszra?
Sz. R.: Kováts Adéllal hosszasan keresgéltünk, az ember ilyenkor vagy ötven darabot elolvas, mire megtalálja azt az egyet, amin dolgozni akar. Icke-nál éreztem azt, hogy nagyon jó alapanyagra bukkantuk, szerencsére Adél is ismerte, így mindketten e mellett tettük le a voksunkat.
Miben különbözik az Oidipusz Szophoklész drámájától, azon túl, hogy a mában játszódik?
Sz. R.: Oidipusz története több mint 2500 éves, a cselekményt jó ismerjük Szophoklész művéből és a görög mitológiából is. Bizonyos szereplők az eredeti drámában viszont csak említés szintjén vagy minimálisan jelennek meg, ahogyan az utóéletüket is főleg más darabokból ismerjük. Icke-nál viszont ők is hangsúlyossá válnak, mindenkinek megvan az egyéni története. Ez már önmagában is érdekes, ahogyan az is, hogy Icke olyan jeleneteket is írt, amelyeket az eredeti műben keresve sem találnánk. Ezeket mintha egy skandináv drámából ragadta volna ki, így kibontakozik az egész család története is. Mi akkor végeztük jól a munkánkat, ha a néző percekre elfelejti, hogy egy Oidipusz-átiratot néz. Az Oidipusz király mára toposszá vált, ezerszer olvastuk, láttuk, tanultunk is róla, ez a darab viszont nagyon is jelen idejű. Ezzel a jelenvalósággal utal arra, hogy állandó és örökké visszatérő eleme az életünknek az, hogy nem vagyunk képesek sem elmondani, sem látni a teljes igazságot – hogy az életünk tele van elhallgatással, és ennek óhatatlanul következményei vannak. Egyszer csak ott találjuk magunkat a szakadék szélén.
Oidipusz személyes tragédiája mennyiben sorszerű és mennyiben felelős ő maga azért, ami történik vele?
Sz. R.: Ez mindig egy nagy kérdés. Egyrészt mi magunk vagyunk felelősek a döntéseinkért, ugyanakkor mégis van abban valami sorsszerű, ahogyan a dolgok történnek velük. Órákig lehetne vitatkozni azon, hogy a szabad akarat és az abból fakadó döntéseink elegek-e ahhoz, hogy elkerüljük a sorsunkat, vagy sem. Létezik egyáltalán olyan, hogy sors? Vagy csak a szabad akarat van és minden döntések sorozata? Én magam is ingadozom: az egyik pillanatban ezt gondolom, a másikban azt. Pont ez a jó ebben a darabban is, ahogyan boncolgatja, de nem válaszolja meg a kérdést.
| hirdetés
 |
|
Többször elhangzott, hogy ebben a darabban a nézők tanúi lehetnek egy őrületesen nagy szerelemnek is.
Sz. R.: Igen, ez az alapmítoszban is szerepel, a szerelem tulajdonképpen már a városalapító Kadmosznál (Oidipusz felmenője) is lényeges elem, sőt, ha megfigyeljük, ebben a családban rengeteg, mindent elsöprő szerelem van, és a legtöbbször a tragikus halálesetek oka épp a szerelem. Szophoklésznál ez kevésbé jelenik meg, ott Jokasztét alig látjuk, csak „szeretett feleségként” hivatkoznak rá. Icke-nál viszont tevőlegesen is jelen van, és az is nagyon szép, ahogyan kibomlik a köztük lévő viszony, amely Oidipusz sikerének is a mozgatórugója egyben. Egy mély szerelem, ami aztán végzetesnek bizonyul.
Ha már végzet: szerinted milyen vezető válna Oidipuszból, ha nem érné utol a sorsa?
Sz. R.: Szerintem radikális reformer lenne, aki dolgozna is azon, hogy végigvigye ezeket a reformokat, persze kérdés, hogy sikerülne-e. Ugyanakkor pont az alkalmassága teszi őt alkalmatlanná: az igazságot keresi és meg is akarja találni, ez okozza végül a bukását. Ez egyáltalán nem rossz tulajdonság, noha egy kezemen meg tudnám számolni, hány olyan politikus volt a történelemben, aki hozzá hasonló volt, és azt is tudjuk, hogy nem jutottak messzire – talán pont emiatt. A politika sajnos a hazugság, a csúsztatások művészete, és ebbe egy igazságot kereső ember alakja nehezen fér bele, általában bukásra van ítélve. És itt vissza is kanyarodhatunk a korábbi kérdéshez: ez is sorsszerű vagy egyéni döntés kérdése?
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
