Közérzet
Az élet mégis…?
2024-05. szám / Fáy Miklós
Az ismert Adorno-mondás szerint Auschwitz után nem lehet verset írni. A történelem időközben megcáfolta a gondolatot, ámbár lehet, hogy Adorno ezt nem is úgy gondolta, inkább azt akarta mondani, hogy nem lehet olyan verseket írni, mint korábban, hogy a művészetnek új feladatai is vannak.
Élt Lyonban egy Josette Molland nevű lány. 1943-ban épp húszéves volt, festeni tanult, és elég tehetséges volt, hiszen már pénzt is keresett a munkájával: mintákat rajzolt a helyi kelmefestőknek. Közben a főiskolán megismerkedett valakivel, akiről kiderült, hogy a francia ellenállás tagja. Beszervezte Josette-et is az ellenállók közé, nem is volt nehéz dolga, mert a lánynak már így is lelkiismeret-furdalása volt, itt tombolnak a nácik, és ő meg nem tesz semmit. De hát mit tehet egy festőnövendék?
Kitalálták. Papírokat hamisítottak, pecséteket gyártottak, amellyel az ellenállás szorongatott tagjai és a zsidók el tudtak menekülni Svájcba. Ahogy az várható, jött a lebukás és a megtorlás, Josette Molland-t megkínozták, koncentrációs táborba zárták, verték, éheztették. De élni akart, és azon kevesek közé tartozott, akiknek sikerült is életben maradni. A háború után viszont kötelességének tartotta, hogy elmondja, mi történt vele. Hogy az utókor tanuljon belőle, hogy tudják, mire képes az ember, hogy figyelnünk kell magunkra és egymásra, mert bennünk él a gonosz. | hirdetés
 |
|
De ki hiszi ezt el? Ha valaki mesél a szörnyűségekről, kínzásokról, motozásokról, verésekről, akasztásokról, a náci őrökről, akik kenyérdarabokat dobáltak le az erkélyről, és aztán röhögtek a rabokon, akik ölre mennek egy falatért, mindenki csak legyintett. Ilyen nincs. Volt, de velünk nem történhet meg. Mi nem leszünk se tettesek, se áldozatok. Ez csak a történelem, de mi már tanultunk belőle. Josette Molland kétségbe volt esve. És ekkor jött a művészet. A régi bölcsesség, hogy egy kép többet ér ezer szónál. És bár a lágerben történteket nem lehetett lefényképezni, de Molland festő volt. Naiv stílusban, kicsit gyermekrajzszerűen lefestette, hogy mi is történt Ravensbrückben. Testüregmotozás. Botozás. Agyonlövés. Akasztás. Josette Molland iskolákba vitte a saját festményeit, és azok előtt állva magyarázta a gyerekeknek, hogy mire képes az ember.
Idáig jutva a történetben az ember azt hiszi, hogy ez voltaképpen antiművészet. Nem felemel, hanem elborzaszt, nem biztat, hanem elrémít és figyelmeztet, nem megnyugtat, hanem megijeszt. Ez volna az élet? Az igazi élet? Én is ilyen vagyok? Én is ilyen lennék? Csak egy dolog szól ellene: Josette Molland idén februárban halt meg, százéves korában. Ha ő ennyi látott és megtapasztalt borzalom után mégis érdemesnek találta ilyen sokáig élni, akkor talán lennie kell ebben az egészben valami csodálatosnak.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
