Egyszer régen, sőt, réges-régen az operaénekes Polgár László beszélgetett egy kollégájával. Neked olyan szép hangod van, így a kolléga, hogy lehet az, hogy nem énekelsz ezeken a nagy, nyári fesztiválokon? Polgár meg a maga szokott elfogódottságával válaszolt, hogy a nyár a pihenésre való, ahhoz, hogy az ember az évadban jól tudjon teljesíteni, szüksége van a nyugalomra,
feltöltődésre, relaxációra. „Pazzo!” – csapott a homlokára az énekes kolléga, ezzel persze azt is elárultam, hogy olasz volt a jóakaró, és hogy egyáltalán nem értett egyet Polgár Lászlóval, ha egyszer bolondnak nevezte.
Az élet, mint látjuk, a kollégát igazolta, ma már nincs vagy alig van nyári szünet, itt a július, és az Operaház rendületlenül játszik, fesztiválból meg több van, mint valaha. Majd alszunk mi, ha véget ér a kín, éneklik a művészek, és eszükben sincs leállni hónapokra, amikor ki tudja, lesz-e holnap vagy holnapután. Amíg megy a szekér, rajta kell ülni.
Talán igazuk van. Talán a régi, nagy nyári pihenőket nem igazolta más, mint a nyári meleg, az emberek elhagyták a városokat, nem akartak estére színházba menni. Ha mégis akartak volna, akkor nem bírták volna ki a színházakban a nagy meleget, nyakkendőben fuldoklásokat, zakó alatti ingnedvesedéseket. Ez utóbbin segített a légkondicionáló, illetve azok modernizálása. Azelőtt hiába voltak a hideget fúvó gépek, olyan zajt csaptak, hogy elnyomták a hegedűk zaját. Most diszkréten duruzsolnak, nem zavarnak senkit, ami meg a közönséget illeti: ugyan, ki az a szerencsés, aki megengedhet még magának két hétnél hosszabb szabadságot? És ha meg is engedhetné magának, akkor sem tud hosszú időre elmenekülni a munka elől, utolérik mobiltelefonon, kikérik a véleményét, szükség van a segítségére, jaj, csak ebben az egy ügyben. Ha az ember úgysincs szabadságon, akkor egyszerűbb, ha tényleg nincs ott, ha bejár a munkahelyére. Ha viszont bejár a munkahelyére, miért ne lehetne este valami megérdemelt aktív pihenésben része? Miért ne mehetne színházba, koncertre, operába? |
Nem állítom, hogy ördögi a kör, de a két folyamat egymást erősíti: ahogy egyre rövidebbek a dolgozói szabadságok, úgy rövidülnek a színházi nyarak. Szükségünk van egymásra, nekik néző kell, nekünk előadás. Egyetlen igazi probléma van az egésszel. A szeptember. Eddig az ember azt tudta mondani a kilencedik hónap elején: eljött az idő, vége a nagy henyélésnek, megnézzük, milyen új bemutatók várnak ránk. Vagy megnézzük a tavalyi előadásokat, amelyek kimaradtak. Elmúlt a nyár, de így ki lehet bírni: újra a léleké és a szellemé a főszerep. De így? Mi a jó a szeptemberben?
Meglátjuk, ha itt az ideje. Egyelőre azt kell megtudnunk, mi a jó a júliusban.
|
vissza
vissza a lap tetejére
