Interjú
„Szenvedélyesen szeretem a hivatásomat!”
2024-12. szám / Boros Norina
Azt szokták mondani, hogy egy baráttal interjút készíteni mindig könnyebb. Nos, bátran állíthatom, hogy Pikali Gerda az évek során a barátnőmmé vált, de ettől még korántsem egyszerű a dolgom. Számtalan szinkronszereppel és színpadi alakítással a háta mögött: egyik nap apácát
játszik a Régimódi történetben, másnap örömlányt a Naftalinban. Ausztrál bevándorlót formál meg A király beszédében, majd egy kilencgyermekes anyát a Vértestvérekben. Ez csak néhány szerep a teljesség igénye nélkül, amelyekben estéről estére lenyűgözi a közönséget. Azt mondja, minden nap tartogat új kihívást, és az élete rendkívül változatos. Pikali Gerdát, a József Attila Színház színművészét kérdezem.
Milyen szerepet játszott a 2024-es év a pályafutásodban?
P. G.: Az évadban öt bemutatóm volt, melyek mind különleges jelentőséggel bírtak számomra. Pályafutásom egyik meghatározó mérföldköve a Vértestvérek című musical, amely nemcsak a legjobb előadás díját nyerte el, de számomra is hatalmas elismerést hozott: a nézők szavazatai alapján a legjobb színésznőnek járó díjat kaptam meg. A színház vezetősége József Attila-gyűrűvel tüntetett ki, ami a színház legrégebbi és egyik legmegtisztelőbb elismerése. Azok kapják, akik a legtöbbet tesznek a színház népszerűsítéséért. A József Attila Színház számomra nemcsak munkahely, hanem az otthonom is. Annyi időt töltök bent, hogy szinte már itt lakom. Az én öltözőm a kettes számú, amit már teljesen a saját ízlésemre formáltam, így igazán otthonos lett.
Szinkron, család, színház – hogyan osztod meg közöttük az idődet?
P. G.: Amikor augusztus végén elkezdődik az évad, és egészen június közepéig tart, a társulat szinte a családommá válik. Az éjszakai hazatéréskor viszont már a gyerekeim várnak rám, és igyekszem a nap folyamán is időt szakítani arra, hogy beszéljek velük. Színészgyerekek lévén pontosan értik, hogy a munkám mennyire fontos, és hiszem, hogy büszkék rám. Úgy érzem, egyúttal példát is mutatok nekik azzal, hogy elkötelezetten űzöm a hivatásomat.
Mit gondolsz, a gyerekeid is színészi pályára lépnek majd, vagy más irányba terelődik az érdeklődésük?
P. G.: Bízom benne, hogy az utóbbi. Nem azért, mintha a színészet nem lenne gyönyörű hivatás, hanem mert tudom, milyen rengeteg lemondással jár. Erre valóban születni kell. Mindig éreztem, hogy nincs más út számomra, de ez olyan, amit csak megszállottan lehet csinálni. Szenvedélyesen szeretem a hivatásomat – minden reggel úgy kelek fel, hogy ezt akarom csinálni. Akármennyire is fáradt vagyok, minden próbára lelkesen érkezem, mert minden szerepben a maximum fölött akarok teljesíteni. Például a Naftalin előadásunkban, ahol hat mondatom van, arra törekszem, hogy a karakteremnek egyedi életutat adjak, és új rétegekkel gazdagítsam. Fontos számomra a humor, és különösen értékelem, hogy erős a társulatunk: mindenben számíthatunk egymásra, és sok mindent meg tudunk beszélni, sőt, új oldalakat hozunk ki egymásból. Inspirál a fiatalok lendülete, energiája és akadályt nem ismerő hozzáállása – ezekből rengeteget tanulok. Remélem, én is adhatok nekik valamit cserébe. Jó érzés, hogy gyakran kérik a véleményemet, mert ez egy mély bizalmi kapcsolatot bizonyít a társulaton belül.
Vértestvérek, Naftalin… Tudom, hogy nem ez a kedvenc kérdésetek, de ha választanod kellene, melyik előadásodat emelnéd ki?
P. G.: Lehár Ferenc Luxemburg grófja című darabja különösen közel áll hozzám, részben a Szente Vajkkal való közös munka miatt. Már 20 éve ismerem őt, még pályakezdőként találkoztunk, és azóta is lenyűgöz, ahogyan rendez. Határozott elképzelései vannak, pontosan megmondja, mit vár, és azt meg kell csinálni, igazi profi munka volt. Ez volt az ötödik bemutatóm, és akkor úgy éreztem, talán már nem tudok megújulni, vagy nem lesz elég erőm hozzá, de mégis sikerült átlendülni.
Ez egy szokványos szám? Általában hány bemutatója van egy társulati tagnak?
P. G.: Alapvetően egy színművésznek kötelezően két bemutatója van egy évadban, de nekem ez most ötre emelkedett. A Luxemburg grófjában balettbetét is volt, rózsaceremónia. A rendező engedte, hogy ne a kötött koreográfiát táncoljam, így én is kitalálhattam a saját verziómat egy-egy jelenetben. Nagyon jó érzés volt, hogy amit elképzeltem, az a rendezőnek is tetszett. Túri Lajos koreográfiái nehezek, de rendkívül látványosak, és izgalmas volt vele együtt dolgozni, valamint bepillantani, milyen egy nagyoperett. Nagy sikerrel játsszuk, és ötödik bemutatóként ez különösen feldobott.
Ha már sikerek – mi a legnagyobb álmod?
P. G.: Igazából sosem terveztem előre, mindig annak örülök, ami éppen van. A múltból próbálok tanulni, figyelem a hibáimat, és azon dolgozom, hogyan lehetnék még jobb. Persze, igyekszem nem hibázni, de ez elkerülhetetlen. Én mindig a mának élek, hosszú távú terveim nincsenek. A legnagyobb vágyam, hogy ez a fantasztikus társulat egyben maradjon. Nagyon jól működik az összetétel: minden korosztály képviselteti magát, és egy olyan inspiráló közegben dolgozunk, ami előrevisz. Ennek köszönhetően születhetnek olyan különleges produkciók, mint a Flamenco-Vérnász. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer flamencózni fogok, pláne Federico García Lorca Vérnász című darabjában, Hargitai Iván rendezésében. Ez egy igazán különleges előadás lett, ahol két szerepet is játszom. Ez a darab olyan oldalamat mutatta meg, amelyről nem is tudtam, hogy létezik. Olyan lehetőségeket kapok, ahol nem a megszokott eszközeimet kell használnom, hanem új és számomra is ismeretlen területeket fedezhetek fel magamban. Ez az igazi kihívás és öröm számomra.
Mi motivál, és hogyan éled meg a jelenlegi próbafolyamatot?
P. G.: Azt hiszem, akkor kell abbahagyni, amikor már nem érzek lelkesedést, és úgy lépek be a színházba, hogy nem várom izgalommal a munkát. Számomra a színház szenvedély és megszállottság kérdése. Ha már nem fanatikusan szeretem, és nem ad örömet, akkor kell abbahagyni. 2000-ben végeztem, és 1996 óta foglalkozom színházzal. Több mint tíz éve vagyok a József Attila Színházban. Jelenleg A lovakat lelövik, ugye? – show című darabot próbálom, amely egy táncmaratonról szól, és nagyon élvezem, hogy ennyi táncot kell megtanulnom. Az előadásban van maratonfutás is, és gyakorlatilag ki vagyok pattintva. Olyan, mintha napi négyórás edzésre járnék, olyan erőnlétet és kondíciót igényel, hogy már tényleg sportteljesítménynek érzem.
| hirdetés
 |
|
Ha a vég, akkor most jöjjön a kezdet. Mit üzensz a fiatal, pályakezdő kollégáknak? Hogyan válhat valakiből sikeres színésznő?
P. G.: A sikerhez elengedhetetlen, hogy jó helyen legyél a megfelelő időben. Sok minden a szerencsén múlik. Azonban a tehetség alapvető, és a mentális erő is szükséges hozzá. Fontos, hogy mindig képes legyél megújulni, fejlődni, mert ez a szakma soha nem ér véget. Nincs olyan, hogy „most kész vagyok”. Itt mindig új mérföldkövek, új állomások vannak, és folyamatosan tovább kell menni, nincs végállomás.
Térjünk vissza a kezdetek kezdetéhez: hogyan kerültél a József Attila Színházba?
P. G.: Kerényi tanár úr rendezte a Feketeszárú cseresznyét, és ő hívott meg egy szerepre. Ennek köszönhetem a férjemet és a színházat is. Kerényi Imre volt számomra a mester, az osztályfőnököm az egyetemen, apám helyett apám. Az élet fontos leckéje, hogy hinni kell abban, hogy ami bennünk van, az egyszer el fog jutni oda, ahol lennie kell. A gimnáziumban, a Bethlen Gábor Református Iskolában Földesy Ferenc volt az irodalomtanárom. Ő gyakran behívatott, hogy beszélgessünk az élet nagy kérdéseiről, és mindig azt mondta, hogy „Jöjjön, Jászai! Beszélgessünk! Maga színésznő lesz!” – akkor voltam 15 éves, és még nem tudtam, hogy merre tartok. Ő valamit sejthetett…
2023-ban Pikali Gerda, a József Attila Színház színművésze megkapta a Jászai Mari-díjat.
P. G.: Igen, azt gondolom, hogy ezzel beteljesítettem egy régóta dédelgetett vágyat, bár sajnos ő már nem élhette meg. De biztos vagyok benne, hogy most ott fentről büszkén néz le rám.
És hol a díj?
P. G.: A hálószobában, az ágyammal szemben, a polcomon. Mielőtt elalszom, ránézek és mosolygok. Érzem azt is, hogy a nézők szeretnek. Közvetlen vagyok, szívesen beszélgetek velük, és sok olyan barátságot is kialakítottam, amelyek úgy kezdődtek, hogy a nézők csak egyszerűen eljöttek a színházba.
------
Most talán mondhatnám, hogy ha szeretnél Pikali Gerda barátja/barátnője lenni, gyere és nézd meg a színházban, de még fontosabb, hogy az, aki a József Attila Színházba ellátogat, lenyűgöző tehetségeket és kiváló darabokat fog látni.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
