PM Online | Színház

Március 7-én mutatja be az Örkény Színház Michael Haneke Szerelem című filmjének adaptációját, Pogány Judit és Gálffi László főszereplésével. Az előadás rendezőjével, Ördög Tamással beszélgettünk.
(Fotó: Horváth Judit)

Aki élt át a film alaphelyzetéhez hasonló szituációt, ismeri az otthonápolás folyamatát, a dilemmákat, amiket egy ilyen helyzet felvet, arra talán nem csak a finomra hangolt színészi játék, a komponáltság, a szimbólumrendszer hat – kicsit dokumentumfilmként is nézi Haneke filmjét. Neked mi a kötődésed ehhez a filmhez, ehhez a témához? A Suttogások és sikolyok című előadásodban is egy haldoklás folyamatát követjük végig, de míg ott egy fiatal nő küzd, itt egy idős, demens ember veszti el lassan a kapcsolatát a valósággal.
Ö. T.: Hanekéhez van erősen kapcsolódásom. Nagyon közel érzem magamhoz. Kamaszként láttam a Művészben egy éjjeli vetítésen A zongoratanárnőt. Azt sem tudtam, hogy mire ülök be, rengeteget jártam moziba, teljesen mindegy volt. Ott aztán történt valami, mint amikor befordul egy puzzle a helyére. Úgy támolyogtam haza a kihalt Andrássyn. A szerelemhez, kisbetűvel, pedig mindenkinek van kötődése, mert vagy azt állítja, hogy volt szerelmes, vagy azt, hogy soha. Vágyunk rá, vagy nem vágyunk rá. Itt, most, ami különleges, hogy idős embereket látunk, akiket a mai szexi, izmos, felpörgött és nagyon cool világunkban nem is akarunk látni. Jobb lenne kidobni őket a szeméttel. Stefan Zweig írja A tegnap világában, hogy a századfordulón, az előzőn mindenki öregebb akart lenni, öregebbnek akart tűnni, mert annak volt presztízse. A fiatalság nem volt vonzó. Ma pont az ellenkezőjét éljük. Ha 30 vagy, az valami őrület, mindenki bekattan, hogy vége, ennyi volt. Hát lehet. De ezt mi csináljuk, a társadalom. Ebben a történetben két beteg, öreg embert látunk, akik nagyon közel vannak egymáshoz és a halálhoz. Ez már önmagában elég nekem.

Az előadásaidban nagy szerepet kap a performativitás, legyen szó a koncentrált, a néha improvizatív, jelenből fogalmazó színészi játékról vagy épp a meztelenségről, egy kiszolgáltatott fizikai állapot megjelenítéséről. A halálnál, a haldoklás folyamatának megmutatásánál performatívabb aktus nem nagyon van, nagy fizikai és mentális erőt kíván egy színésztől eljátszani a saját leépülését. Hogyan lehet felkészülni erre a folyamatra, mik a próbafolyamat tétjei, kihívásai?
Ö. T.: Hogy hasson az előadás. Csak ez érdekel most, hogy mindenki bevonódjon, jelen legyen. A színpadon és a nézőtéren is. Ez persze lehetetlen, mert mindenki behozza a napi, heti, évi nyűgét és baját. A napi kondíció nagyon fontos. Nemcsak a színészeké, hanem a nézőké is. Ebbe az előadásba a nézőnek is bele kell tennie magát. És nem hiszem, hogy attól függ, hogy van-e hasonló tapasztalata. A szerelem, a halál ennél egyetemesebb. Ami rendezőként minden próbafolyamatban mélyen izgat, hogy a színészekre húzzuk az anyagot. Hogy magukból tudjanak és merjenek megszólalni. Hogy élő színházat hozzunk létre, ami mer egyik este ilyen, a másikon olyan lenni. Ez egy mozgó és lélegző anyag, amit csak a színészek tudnak mozgatni. Hatalmas szándék kell ahhoz, hogy az ember meghaljon a színpadon, vagy a halálhoz vezessen valakit. Nagyon várom ezt a munkát, mert látom, hogy a vállalkozásunk lehetetlen. De pont az az ellentmondás feszíti, ami minden rendezésemet: a színész ne eljátsszon valamit, hanem létezzen. Na, most itt meg kell halni.