PM Online | Színház

Amikor a fénykör előterében egyszer csak elcsendesül minden zaj, és a színpadon felhangzik az első mondat, ritkán érezzük, hogy egy egész életet élhettünk volna át abban az egyetlen estében. A Karinthy Színház idei évadának egyik legvártabb bemutatója, Florian Zeller A fiú című drámája
pontosan ezt az élményt ígéri: egy bensőséges utazást a kamaszkori szorongás, a szülői félelem és az érzelmi elakadtság mélységeibe.

Visszatekintés – Az Anya sikeréhez méltó folytatás
Tavaly, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata közreműködésével a Karinthy Színház bemutatta Florian Zeller Az anya című A fiú olvasópróbáján (fotó: Bódis Viktória)

A fiú olvasópróbáján (fotó: Bódis Viktória)

darabját. A színházi térben megelevenedő lélektani próbatétel az anyaság és a mentális összeomlás színpadi lenyomata volt, amelyet a közönség rendkívül mély átélésként fogadott. A történet, amely egy anya belső vívódását tárta fel, olyan szépen eltalált érzelmi rezonanciát teremtett, hogy továbbra is sokan emlegetik. Most, számos elismerő kritika és élmény után, itt az idő, hogy újra találkozzunk Zeller világával, de ezúttal egy másik tükör előtt állunk meg.

A kamaszkor labirintusa – A fiú más szemmel
A fiú az apai és anyai szerepek, valamint a serdülőkorú gyermek lelki válságának harmadik mozaikja Zeller család-trilógiájában. A darab középpontjában a 17 éves Nicolas áll, és Zeller nem szolgál könnyen emészthető válaszokkal: a játék nézője inkább átél, mint hétről hétre megtanul. Egy fura rajzot festő kamasz figurája bontakozik ki előttünk, akinek szavai gyakran elnémulnak fájdalomban, akinek testét már nem hallgatja meg a világ – és aki ettől még kilátástalanabbul bolyong.
A darab rendezője, Ilja Bocsarnikovsz olyan rendezői érzékenységgel bontja ki a történetet, amelyben a kis mozdulatok, az elhallás, az elcsendesedés legalább olyan fontos, mint a kimondott mondatok. Az előadás szereplőgárdája – Karácsony Gergely, Sárközi József m. v., Dobra Mara, Mikecz Estilla és Kovács Vecei Fanni – már előzetesen meggyőz arról, hogy ez az előadás máshogyan lesz letörölhetetlen.

A színházi tér, ahol együtt érezünk
Florian Zeller egyszer így fogalmazott: „Amikor problémákkal küszködnek az embereknek, azért szeretnek színházba járni, mert ott testvériségi, együvé tartozási élményt kapnak. (…) Mindannyian átélünk valamit, ami csak azon az estén történik meg velünk, és aztán már nem ismételhető.” Ez az élmény állítja középpontba ismét a Karinthy művészi küldetését: hogy együtt találjuk meg, mi az, ami mozdíthatatlan, fáj, mégis reményt jelent.

Kamasznak lenni útvesztő – és az útkeresés
A színház ajánlója különösen erősen fogalmaz:
„Kamasznak lenni útvesztő. Labirintus. Hiába tudjuk, hogy van kiút, mégis riadt, elveszett kisgyerekké válunk újra, amikor belépünk. Minden kamaszkor új fonállal és egy új Minotaurusszal a közepén vár. Van, aki rövidnadrágban bemegy, öltönyben jön ki; mások véresen lihegve, de büszkén. És vannak páran, akik bent ragadnak.”
Zeller ebben a darabban e belső labirintus útvesztőit járja végig, megkérdőjelezve, hol a szülői határ, mikor kell hagyni elengedni, és mikor újra kapaszkodni. Vajon észrevesszük az első jeleket? Vagy csak akkor rohanunk, amikor már a tragédia beütött?

Miért kötelező darab ez 2025 októberében?
Zeller világsikere, a The Son (angol cím) már London West Endjén is elismerést aratott: kritikusan megrendítő, szűkszavú történetként emlékezetes maradt. A The Guardian szerint például „félelmetes történet a tinédzserek depressziójáról és család előtt álló törékenységéről”, amely „érzelmet generál” minden nézőben. A Kiln Színházban bemutatott előadás „kompakt történet a családi diszfunkcióról, amely egy 17 éves kamasszal rázza meg a szülői kommunikációt” – írta a London Theatreland kritikusa. A brit kritikusok gyakran emelték ki Laurie Kynaston torokszorító alakítását, amely „mélyebb hatást vált ki, mint pár mondatos gyász”.
A darabot több nemzetközi kritika is az érzékeny, jelen idejű emberábrázolás modelljének nevezte. Francia sajtóorgánumok „mesteri műnek” és „drámai mintadarabnak” nevezték – például a Le Point szerint „az egyik legnagyobb kortárs dráma”, a L’Express szerint pedig „egy tükör, amely a szívbe hatol”.