Ajánló
A valóság dramaturgiája
2026-06. szám / Szőke Andrea
„Magának a valóságnak van egy olyan dramaturgiai alapja, amiről, ha leszedjük a felesleges sallangot, akkor egy szabályos vígjátékot, drámát vagy tragédiát kapunk. A magyar történelem tele van
krimivel, izgalmas témákkal, minden évtizedről lehetne egy-egy színdarabot készíteni. Mi erre törekszünk.”
Lezárult a 2025–26-os évad az Udvari Kamaraszínházban. A társulat három bemutatón és számos vidéki, illetve határon túli előadáson van túl. Andrási Attilát, a színház vezetőjét kérdeztem meg, hogy milyen érzésekkel búcsúzik az elmúlt időszaktól.
Elégedett vagyok, fáradt és bizakodó. A mostani évad a huszonnegyedik volt a színház életében. Sok nehéz és felemelő perióduson vagyunk túl. Az idei év is kemény munkával, valamint eredményekkel telt, ez – remélem – folytatódni fog a jövőben is. Hiszem és vallom, hogy a társulat munkájára szükség van, hiszen az Udvari Kamaraszínház az egyetlen Magyarországon, amely forráskutatások alapján viszi színre a jelenünket eredményező múltunkat. Ez ideológiai meggyőződéstől, ízléstől teljesen független tény. Olyan szegmenst tölt be a hazai kultúrában, amelyre ennél jóval nagyobb mennyiségben lenne szükség a magyar lakta területeken, hiszen a nyelvünkön kívül talán a közös múltunk a leginkább összetartó erő nemzetünk életében.
Egyébként nem szeretem azt a szót, hogy történelem. Egy állapotot jelez, miközben valójában egy folyamatról van szó, amely a múltból ered, és az aktuális pillanatainkat alakítja. El kell szakadnunk az elmúlt századok identitáspolitikájától, hogy hibátlan hősöket vagy alantas senkiket lássunk a történelmünket befolyásoló személyekben. Igyekeznünk kell megtalálni azt a valóságot, amit, ha színre viszünk, akkor a magyarság közös sorsát éljük meg. A valódi közösségteremtő erő gyakran abból fakad, hogy képesek vagyunk árnyalt kérdéseket feltenni: mit jelent hűségesnek lenni, mit takar egy adott fogalom, hogyan születnek történelmi döntések, miként lehet megőrizni az emberi méltóságot válsághelyzetben. A mi előadásaink nem megosztanak, hanem kollektív gondolkodásra hívnak. A közös tér és idő élményét még mélyebbé teszik azzal, hogy a nézők múltját és emlékezetét is bevonják. A színház ezért válhat egyszerre kulturális, erkölcsi és társadalmi erőforrássá, ahol egy közösség újra és újra megfogalmazhatja önmagát.
| hirdetés
 |
|
Van még egy fontos dolog, amit föltétlenül látnunk kell, ha a múltunkat (és az ebből fakadó jelenünket) vizsgáljuk. Európa kellős közepén vagyunk, egy tágabb közösség részeként, tehát ebben a perspektívában is kell figyelnünk múltunkat. Be kell mutatnunk az egész valóságot, hogy értsük nemcsak a környező országok, hanem a távolabbi hatalmak szerepét, sérelmeit, motivációit is történelmünk alakulásában. Eddig minden előadásunk ilyen volt. Nincs fekete vagy fehér, kizárólagos felelősség vagy feddhetetlenség sem az egyén, sem egy társadalom sorsának alakulásában.
A karakterek emberi mivoltának megjelenítése szintén fontos. Nemcsak azért, mert döntéseiket óhatatlanul befolyásolja személyes habitusuk és neveltetésük, hanem azért is, mert a néző számára a hétköznapi érzések által lehet igazán felfoghatóvá és befogadhatóvá tenni a történéseket.
Csak olyan előadásokat mutattunk be eddig, és – reményeim szerint – fogunk is, amelyek óriási fordulópontot hoztak a nemzet sorsában, és a mai napig jelentősen befolyásolják társadalmunk fizikai és mentális életét. Ez nem véletlen.
Magyarország történelmi traumák sorát élte át az elmúlt ezer évben. Generációkon keresztül, a kollektív emlékezetben és azon is túl rakódott egymásra, öröklődött a sorozatos megrázkódtatás, amelynek nagy része feldolgozatlan maradt. Mi egy olyan közös térbe hívjuk az embereket, ahol egyszerre valósul meg az emlékezés és az értelmezés. A néző nem pusztán információt kap, hanem részese lesz egy együttes lelki folyamatnak. A kimondott szó, a test jelenléte, a közös csend vagy megrendülés segíthet abban, hogy a trauma ne elfojtott teher maradjon, hanem megosztható tapasztalattá váljon.
Ez az összetett szerep különösen fontos olyan időszakokban, amikor a társadalom identitásválsággal, széthúzással vagy értékvesztéssel küzd. Aktualitását aligha kell külön magyarázni. A színház nemcsak emlékeztet, hanem párbeszédet is kezdeményez múlt és jelen között, sőt generációkat is összekapcsolhat egy ilyen módon megélt történettel. Egy előadás után kialakuló beszélgetések – családban, iskolában vagy közösségi terekben – tovább mélyíthetik ezt a kapcsolatot. Így a színház nem ér véget a tapsnál: közös gondolkodássá válik…”
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
