Ma már múzeum. Ez is az emberi fejlődés egyik lehetséges útja, a legszörnyűbb helyeket, ahol a legtalálékonyabban és leghatásosabban kínozták az emberek a társaikat, a végén múzeummá tesszük, el ne feledjük, mire vagyunk képesek. Auschwitz, Terror Háza, Tuol Szleng.
Ez utóbbi Kambodzsában van. Börtön, ahová az emberek bementek, de soha nem jöttek ki. Ez így azért egy kicsit túlzás. Bementek, és a legritkább esetben jöttek ki. Több mint 14 ezren mentek be, és heten élték túl a látogatást. Köztük két festő. Voltaképpen meglepő, mert a Pol Pot rezsim fő ellenségeinek a szerzeteseket és az értelmiségieket, a művészeket tartotta. Amikor Bou Meg jelentkezett, mert azt kérdezték, van-e itt valaki, aki tud festeni, talán arra gondolt, hogy legalább vége. Addigra már túl volt mindenen. Begyűjtötték a feleségével együtt, soha nem mondták meg neki, hogy miért, soha még csak nem is sejtette, mit követhetett el. A börtönben megkínozták, amíg el nem jutott odáig, hogy bármit bevallott, ő épp a CIA-vel való kapcsolatait. Visszazárták a cellába, ahol a raboknak tilos volt egymással beszélniük. És akkor jött a kérdés: ki tud itt festeni.
Jelentkezett. Legalább vége lesz.
Nem lett vége. Bou Meng, aki valóban tudott festeni, de nem valami csodafestő volt, csak moziplakátokat pingált, azt a feladatot kapta, hogy a rendszer fontos embereinek arcképét fesse meg nagyobb vagy még nagyobb méretben. Állandó életveszélyben, mert egy sikertelen portré a halált jelentette volna a számára. De életben maradt. Még mondja valaki, hogy a művészetnek nincs értelme vagy haszna. Bou Meng túlélte Pol Pot éveit, ott volt és tanúskodott a börtön parancsnoka elleni perben. A per során megkérdezte a parancsnokot, tudja-e, mi történt a feleségével. Nem tudta, de hát mi más történt volna vele, mint mindenkivel – leszámítva a festeni tudókat. Bou Meng hazament, és még egyszer az ecsetért nyúlt. Megfestett egy nőt, akinek egy fiatalember épp kést tart a torkához. |
A többi, ahogy mondani szokás, történelem. Vagyis az, ami a történelemből lesz, egyfelől szenzáció, másfelől szürke és polgári harc a mindennapok túléléséért. Bou Meng is megírta az önéletrajzát, és ott árulta a Tuol Szlengben, a múzeumban, ahová tanulni és rettegni járnak a turisták. Erre vagyunk képesek mi, emberek. Vajon mindannyian erre vagyunk képesek? És ki a szerencsés? A túlélő vagy az áldozat? Mert Bou Meng is úgy halt meg, hogy a zsebében hordta a felesége arcképét. Nem hitte, hogy találkoznak még, nem hitte, hogy vannak csodák, de soha nem lehet tudni.
|
vissza
vissza a lap tetejére
