Interjú
130 éve Kecskemét és a környékbeli közönség szívében – Beszélgetés Cseke Péter direktorral a 130 éves Kecskeméti Katona József Nemzeti Színházról
2026-09. szám / Gál Orsolya
A Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház 130 éves története nem csupán egy gyönyörű épület históriája. Generációk találkozásának, nagy művészek pályakezdésének, emlékezetes előadások
születésének története is. A jubileumi évadban erről beszélgettünk Cseke Péter direktorral, aki immár tizenkilencedik éve vezeti a teátrumot, és akit egy személyes szál is fűz a Fellner és Helmer által tervezett épülethez.
Pontosan 130 éve, 1896-ban nyitotta meg kapuit a kecskeméti színház. Hogyan született meg a teátrum?
Cs. P.: Már jóval korábban megszületett az igény arra, hogy saját színháza legyen Kecskemétnek, de végül 1894-ben a városatyák beadták a derekukat, és kiírták a pályázatot a teátrum épületének megépítésére. Az a bécsi építészpáros jelentkezett, akik abban az időszakban 48 színházat terveztek meg Európa-szerte. Fennmaradt egy anekdota, mely szerint a város küldöttsége arról egyeztetett Ferdinand Fellnerrel és Hermann Helmerrel, hogy milyen legyen az új teátrum, majd hazafelé megtudták, hogy az építészpáros Budapesten is egy színház építésébe kezdett bele. Visszamentek hozzájuk, és arra kérték őket: pontosan ugyanolyan legyen, mint a készülő Vígszínház, csak kisebb.
A végeredmény egy olyan épület lett, amelyet ma is a város ékszerdobozaként emlegetnek. Az elmúlt 130 évben hogyan változott a teátrum?
Cs. P.: Az elmúlt 130 évben persze nem a gyönyörűen díszített falak, hanem az ott alkotó művészek tették élővé a színházat, és töltötték meg tartalommal az impozáns épületet. A teátrum 1916-ban vette fel Katona József nevét, 2020 óta pedig büszkén viseli a Nemzeti címet is.
A direktori székben jelentős egyéniségek, nagyszerű alkotók ültek az elmúlt 130 év során. Közülük Ön az, aki a leghosszabb ideje, immár tizenkilencedik éve irányítja a színház életét. Milyen érzés volt először belépni a Fellner és Helmer tervezte épületbe?
Cs. P.: Úgy éreztem, hogy hazaértem. Nagyváradon nőttem fel, a szüleim színművészek voltak, és nagyon sok időt töltöttem az ottani színházban, hiszen gyerekszínész is voltam. A nagyváradi teátrumot ugyanaz az építészpáros tervezte, akik a kecskeméti épületet, így amikor megérkeztem, pontosan tudtam, hogy mit hol találok. Sőt, ugyanaz volt az illat is, rögtön megéreztem a masztixot, vagyis azt az anyagot, amit a színházakban a bajuszok és parókák rögzítésére használnak.
A masztix illata tehát egy pillanat alatt visszarepítette a gyerekkorába?
Cs. P.: Pontosan így volt. A nagyváradi színházban volt egy bácsi, aki mindig kedvesen mosolygott, barackot nyomott a fejemre, és láttam, hogy mindenki szereti. Gyerekkoromban úgy éreztem, én is olyan szeretnék lenni egyszer, mint Gróf Laci bácsi. Ő volt az igazgató, de akkor persze még nem tudtam, hogy az mit jelent. | hirdetés
 |
|
Később pedig valóban eljutott odáig, hogy egy színházat vezessen. Hogyan tekint erre az útra?
Cs. P.: Végigjártam a ranglétrát, színművész lettem, majd rendező. Az pedig, hogy most színházat igazgathatok, nem az én érdemem, hanem a Jóistené, aki vezet engem ezen az úton. Egy színház irányítását pedig minden nap tanulni kell, és én szorgalmas tanuló vagyok ma is.
Ön szerint mi az a legfontosabb feladat, amelyre egy színház 130 év után is hivatott?
Cs. P.: A teátrum egyik legfontosabb feladata most is pontosan az, ami 130 éve: közösséget teremteni. Úgy vélem, a színház helyét sem a televízió, sem a film nem tudja átvenni. Amikor a nézőtéren ülve a közönség egyszerre él át katarzist, egyszerre sírnak vagy nevetnek, azt nem tudja pótolni semmi. A színház egy csodálatos varázslat, aminek három nagyon fontos része van: a szakralitás, a szórakoztatás és az edukáció. Akkor jó egy színház, ha ez a három egyszerre jelen van.
Kecskeméten különösen erős a közönség és a teátrum kapcsolata. Ön szerint mi lehet ennek a titka?
Cs. P.: Talán az elmúlt 130 év egyik legfontosabb titka, hogy nemzedékek adták tovább egymásnak a színház szeretetét. A gyönyörű épület túlélte a történelem viharait, a nézők pedig akkor is kitartottak mellette, amikor kabátban, fűtetlen nézőtéren kellett előadást nézniük. A vágy, hogy színházba mehessenek, újra és újra erősebbnek bizonyult minden nehézségnél.
Ha a múlt és a jövő között kellene egyetlen kapcsot megneveznie, mi lenne az?
Cs. P.: A minőség. A célunk, hogy Nemzeti Színházhoz méltóan mindig magas színvonalon tudjunk játszani. Olyan előadásokat vigyünk színre, amelyek után a néző többnek érzi magát, mint amikor belépett. Szeretnénk minden napot ünneppé varázsolni a közönség számára.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
