PM Online | Könyv

Kácsor Zsolt negyedik, a Kalligramnál megjelent komor és megrázó könyve súlyos történelmi témáról beszél, a második világháború idején a Donhoz, a Don-kanyarba hurcolt katonák sorsáról, akiknek egyike az elbeszélő, Mazurka Flórián nagyapja: hazatért ugyan, de megbomlott elmével, ami sosem tisztult ki. Unokája az édesapja öngyilkossága után megy ki a nagyapa testvéréhez Marseille-be, aki sokakhoz hasonlóan még 1956-ban indult el Nyugatra. De sem a térbeli, sem az időbeli távolság nem segít senkin: ami történt, beeszi magát a lélekbe és a testbe. Mindenki cipeli a saját és az örökül kapott terheit. Talán az írás segíthet, de ez sem biztos – a szerző szerint sem, akinek három családtagja is a Donnál pusztult el.

Ez a negyedik könyved, még 2008-ban jelent meg az első, amit két másik követett, de az az érzésem, mindig is, már az első könyved előtt is erre, A harminckét bolondra készültél, minden sorából süt a személyes érintettség.
K. Zs.: Ez nincs így, akkor ez még nem foglalkoztatott, de tény, rég belefogtam, mikor a második könyvemet leadtam – az István király blogja 2009-ben jelent meg –, elkezdtem írni. Valóban tele van önéletrajzi elemekkel, valóban él egy nagybátyám Marseille-ben, valóban jártam nála gyerekkoromban. A Don, a Don-kanyar az én családomban, ahogy sok más magyar családban is, élő valóság volt, élő folyam, nem egy ködös földrajzi fogalom. A családi emlékezet persze keveset őrzött meg az ott történtekből, az írás során naplókat, visszaemlékezéseket is olvastam, de a fájdalom áthagyományozódott, nem múlt el. Felnőtté válva elkezdtem foglalkozni ezzel a témával. Az egyik dédapám, aki a nagy voronyezsi áttörésnél tűnt el, 1942 decemberében, amikor mínusz harminc-negyven fokot mértek, verseket írt. Gyerekkoromtól izgat, hogyan volt erre képes.

Gondolom, az ő verse a könyv 216. oldalán olvasható Magyar Testvér!
K. Zs.: Az övé, és látszik belőle, hogy nem rendelkezett komoly költői vénával. Igazi dilettáns volt, aki úgy érezte, hogy írnia kell. Nem is tudom, mikor került ez a szöveg a kezembe. De már gyerekkoromban nézegettem a több tucat megőrzött tábori levelezőlapot – egy részük ma is megvan.

Végül is mennyi a könyvben a valóság és a fikció aránya?
K. Zs.: A második részben, a Flóri könyvében a legkevesebb a fikció, ott visszaemlékezésekből, naplókból dolgoztam elsősorban, főleg Sára Sándor gyűjtését használva, ami Pergőtűz címmel jelent meg 1988-ban. A harmadik részben, az Anyánk könyvében sok a fikció, az elsőben, a Pierre bácsi könyvében pedig önéletrajzi elemből van sok.

Bizonyos mértékig homályban hagyod, ki írja a második és a harmadik részt. Az első rész elbeszélője egyértelműen az unoka, a Don-kanyarba vitt Mazurka Flórián unokája, Pierre bácsi testvérének, a vidéki újságírónak a fia.
K. Zs.: Az én olvasatom szerint ő írja mind a három részt, beteljesítve az édesapja életművét, akinek számos, soha meg nem valósított terveinek egyike egy Don-kanyarról szóló regény volt. Ez a depresszióval küzdő festő megpróbál kerekké tenni valamit, ami nem kerek és nem is lehet az. Az első rész beszámoló Pierre bácsi lányának: az egyik változatban találkoztak is, de aztán ezt a részt kihúztam, most csak telefonon beszélnek, Flórián nem akar Claire-rel találkozni, de megírja az emlékeit a marseille-i időszakról, a saját gyerekkoráról, s aztán megírja az elképzelt háborús éveket.

Reméljük, hogy ez segít rajta. Neked segített, hogy megírtad a könyvet?
K. Zs.: Olyan, mintha egy nagy terhet raktam volna le a vállamról. Mióta megjelent a könyv, nem jut eszembe a Don-kanyar. Harminc-harmincöt éven át foglalkoztatott pedig, nézegettem a térképeket, elolvastam a szakirodalmat, sokáig még a helyszínre is el akartam menni.