Kincses Károly azt mondta róla néhány éve, a 80. születésnapján, hogy nagy ember. „Ha jól kihúzza magát, fél fejjel a hazai fényképészátlag feje fölé magasodik. Régebben is, meg még ma is. Ennek okán aztán lehet rá figyelni.” Hogy mennyire így van ez,
![](./Elements/Cikk/11005_1.jpg)
az az Átrium Galéria kiállításán, mely Szalay Zoltán Pulitzer-emlékdíjas és Táncsics Mihály-díjas fotográfus képeiből, egészen pontosan a 2004-ben megjelent, Ilyenek voltunk – Magyarország elmúlt ötven éve című album anyagából szemezget, mindenki számára nyilvánvalóvá válik.
Szalay Zoltán a magyar fotográfia egyik legnagyobb doyenje még ma is, nem figyelembe véve azt az aprócska jelentőségű tényt, hogy két éve nem él. A tárlat mégsem afféle emlékkiállításként idézi meg az alakját, hanem egy, a hagyatékából tematikusan kiemelt, az életműhöz képest aprócska részlet segítségével mutatja meg a Szalay-fotográfiák sava-borsát. Olyan szeme volt, mint keveseknek a szakmában – az általa elkapott pillanatokban kimondatlan gondolatfolyamok, egész életek sűrűsödnek. Fotózta például a Nemzeti Színház bontása közben a romok között köveket mentő, messziről aprócskának tetsző Gobbi Hildát, aki köztudomásúlag harcos ellenzője volt az épület ledózerolásának, s aki a megmentett színházdarabokat az akkor épülő visegrádi nyaralójába építettette be.
Készített családi portrét az induló Szabó családról és első igazi lapjába, a Stern magazinként is emlegetett Tükörbe a melós ingázók mindennapjait örökítette meg egy küzdelmes képsorozatban, melyet a valóság túlontúl őszinte ábrázolása miatt végül kicenzúráztak az újságból. Neki köszönhetjük Latinovits egyik legszebb, fehéringes, „Adyt szavaló” portréját, ott volt az 1962-es Világ Ifjúsági Találkozón Helsinkiben, és ő mutatta meg a világnak azt is, amikor Hargitay Miklós, az 1955-ös Mr. Universe hosszú idő után először ölelte át édesanyját a budapesti repülőtéren, a kor amerikai szexszimbólumával, Jayne Mansfielddel karöltve. Az ő kezdeményezésére indult el a Magyar Sajtófotó Kiállítás, melynek 2012-ig a rendezője is volt.
A most kiállított képekről az albumban Göncz Árpád írt annak idején méltatást: „Jó, ha tudjuk: ennek a könyvnek – ezeknek a képeknek – nem csupán a nézői vagyunk, nemcsak a tárgyai vagyunk, hanem az alkotói is. Mint az életünknek, ami megfoszthatatlanul a mienk.”
|