PM Online | Színház

Erre tanít az Udvari Kamaraszínház minden előadása. Andrási Attila Jászai Mari-díjas rendező újabb nagy sikerű drámájának ősbemutatóját láthattuk nemrégiben: A rajongókért rajongott a magyar közönség. Hogy lehetséges, hogy a korántsem könnyed és nem is a szórakoztatásra
kihegyezett történelmi drámák iránt ekkora az érdeklődés? A titok a hitelességben keresendő: a valóság mindig érdekesebb lesz, mint a puszta fikció, csak merni kell beszélni róla.
A rajongók – Tóth Zsuzsi és Juhász Károly (fotó: Andrási Ariel)

A rajongók – Tóth Zsuzsi és Juhász Károly (fotó: Andrási Ariel)

Régen volt már ennyire aktuális ez a téma: vagy szembenézünk a történelmi tényekkel, vagy azt a maradék nemzeti önbecsülésünket is sutba vágjuk, amit még sikerült a kultúra egy-egy szegletében megőrizni. Nem is sok ilyen védett fészek van, az igaz – ezért sem könnyű például a hazai színházak kínálatából kiolvasni a valódi értékeket. Az a túl régóta tartó gyakorlat, hogy a színház mint műfaj a pillanatnyi szórakoztatásra koncentrál – tökéletesen ellentmondva az intézmény eredeti funkciójának –, kezd sokba kerülni a magyar és az európai társadalmaknak egyaránt.

Többek között azért, mert bár a világ valóban sokat változott az elmúlt kétszáz évben, az emberi természet ilyen gyorsan nem képes alkalmazkodni: továbbra is jobban érdekel bennünket a valóság és a róla szóló igaz történetek, mint a tények egyedi értelmezése. A társadalom- és művészetkritikát komolyabban vevő nemzetek életében nem véletlenül volt alapvetés a múlttal való szigorú szembenézés. Nálunk a nemzeti múlt mélyreható feldolgozása terén bőven akad még teendő, hiszen a 20. század nem éppen ennek kedvező folyamatai ritkán segítették az őszinte történeti retorika elmélyülését.

Az Udvari Kamaraszínház fáklyát gyújtott, és elindult ezen az úton – mondhatni előzmények nélkül. Nincs olyan hagyománya a magyar színjátszásnak, amelyhez köthető ez a fajta történelemfeldolgozás, és a kortárs trendekbe sem illeszkedik Andrási Attila koncepciója. Mégis azt látjuk, hogy az igazság melletti kitartásban az emberek figyelmét nemcsak megnyerték, de előadásaikat a korosztályilag is vegyes törzsközönség mellett mindig újabb és újabb ifjúsági csoportok is látogatják. Olyan kamaszok, akik az útkeresésben nem az olcsó szórakoztatás mellett döntenek, hanem érthető, hiteles és érvényes válaszokat várnak.

Minden érdemi társadalmi és kulturális változást az ifjúságra építve voltunk, vagyunk és leszünk képesek véghezvinni: akié az ifjúság, azé a jövő – ezért nem mindegy, milyen színházat néznek fiataljaink. Ha őszinte szóval, hiteles történelemleckékkel és az emberi tartást erősítő szembenézéssel közelítünk az éppen identitáskeresésben lévő felnövő generációkhoz, remélhetjük, hogy 20-30 év múlva, amikor már minden döntéshozói pozícióban a mai ifjúság határoz gazdasági, kulturális, oktatásügyi, egészségpolitikai és tudományos kérdésekről, valóban nemzeti érdekeinket szolgáló döntések születnek. Így térül meg a jelenben felvállalt nehezebb út, a valóság kendőzetlen, kritikus és művészi eszközökkel is sokkal munkásabb bemutatása.

Andrási Attila nem kertel: a múltat ugyanúgy nem úszhatjuk meg, mint a jelent, de ahhoz, hogy ez utóbbit jól értsük, az előzményekről is őszintén kell beszélnünk. A délvidéki drámaíró és rendező egyrészt pontosan tudja, hogy az utókor garantáltan számonkéri a ma születő művek hitelességét, másrészt nagyon jó érzékkel fordul a fiatalok felé: igazi válaszokat ad jogos kérdésekre, azt mutatja meg, ami eddig rejtve maradt – elkötelezett szövetségesük a múlt feldolgozásában és a tisztánlátásban. Ezzel jócskán feladja a leckét minden kortárs alkotónak: megmutatja, valójában mi a színház eredeti társadalmi funkciója és nemzeti értéke.