Interjú
„Semmi nincs következmények nélkül az életünkben”
2020-02. szám / Pavlovics Ágota
Gyakran állunk értetlenül életünk huppanóinál, nem beszélve az igazi tragédiákról, amik bekövetkezte gyakran megmagyarázhatatlan számunkra. A tatabányai Jászai Mari Színház február 22-i bemutatója, Andrew Bovell ausztrál író Ha elállt az eső című drámája 2039-ben indul,
de aztán hol az ötvenes évek végén, hol 1988-ban, hol pedig 2013-ban járunk, és az idősíkokat váltogatva két kontinensen át követi a dráma egy család négy generációjának sorsát. A The New York Times kritikusa szerint az elismert dráma- és forgatókönyvíró 2008-ban bemutatott darabja az egyik legjobb kortárs családdráma. A több irodalmi és színházi díjjal kitüntetett darabot Guelmino Sándor állította színpadra, akit mindig izgalmas hallgatni. A rendre erőteljes érzelmek nyomában járó rendezővel a darab próbafolyamatának második felében beszélgettünk.
Ritka madár az ausztrál dráma hazai színházakban, mi fogta meg leginkább ebben a számos súlyos témát felvető, összetett történetben?
G. S.: Az első impresszióm az volt, hogy beszippantott olvasás közben a darab. Kíváncsivá váltam, hova fut ki, mert kicsit olyan, mint egy krimi. Remélem, a nézőink is úgy élik majd meg, hogy egy titokzatos történetet látnak, aminek az összefüggéseire szeretnének rájönni. A darab különböző idősíkokban játszódik. Eleinte nem feltétlenül érti a néző, kik a szereplők. Aztán szép lassan megérti, hogy egy többgenerációs családtörténetet lát, amiből kiderül, hogy befolyásolják az ősök tettei az utódok életét. A darab az elejétől kezdve tele van feszült, drámai pillanatokkal, és minden szereplőnek megvan a maga érzelmi csúcspontja, élettörténetük általában tragikusan zárul le. A darab hangulata is különleges, költői nyelvezete van, ilyennel ritkán találkozik az ember. Nyolcvan év történéseit fogja át, ami szintén szokatlan. Az utolsó jelenetek 2039-ben már a világ végét vetítik előre, tönkretettük a bolygónkat, egy másodpercre vagyunk az összeomlástól. Sok izgalom és kihívás van a darabban, ami megmozgatta a fantáziámat. Az is fontos volt számomra, hogy a darab nagyszerű szerepeket ad a társulatnak.
Hogy jelenik meg a színpadon a két kontinensen, öt idősíkban, nagy földrajzi távolságokra játszódó cselekmény?
G. S.: Nyilván először a reális helyszínekből indul ki az ember, de persze ezek színpadon megvalósíthatatlanok, meg minek is kellene őket egy az egyben megvalósítani egy ilyen szimbolikus darabban. Olyan mikrouniverzumot szerettünk volna megteremteni a díszlettervezőmmel, Fekete Annával, amiben a szobában játszódó jelenetek is megélnek, de a néző bele tudja képzelni a tengerpartot éppúgy, mint a híres ausztrál hegyet, az Ulurut. Végül egy olyan lakásdíszlet mellett döntöttünk, amiben a tárgyak, bútorok „át tudnak lényegülni” más helyszínekké, mégis ugyanabban a térben bolyonganak a szereplők végig, bejárva kálváriájuk állomásait. A darabban hangsúlyos, hogy állandóan esik az eső, ami a Föld pusztulásának vagy egyfajta égi büntetésnek a jelképe. Kérdés, hogyan ábrázolja az ember? Arra jutottunk Annával, hogy eső helyett homokot használunk. Így egyrészt nem áztatjuk el a színpadot és a szereplőket, másrészt egy még összetettebb szimbólumot használunk. Egy homokkal elárasztott lakás a környezeti katasztrófákat szépen képezi le, a folyamatosan pergő homokról az Idő óhatatlanul eszébe jut az embernek, a homok alól kibukkanó tárgyakkal kapcsolatban pedig a mű másik fontos motívumát, az eltemetett, szőnyeg alá sepert titkokat szerettük volna megragadni.
Mi okozza a legtöbb fejtörést a színpadra állítás során?
G. S.: Ezt most a darab összetettsége, szokatlansága miatt sokkal nehezebb megítélni, mint korábban bármikor. A szereplőket mindenesetre nagyon izgatja a darab, de azt nem merném megjósolni, hogyan fog hatni a nézőkre. Kaland a társulat számára, engem is beleértve, annyira nem hasonlít semmire, amit eddig csináltam. Remélem, valami jót fog eredményezni. | hirdetés
 |
|
A szereplőgárda a szokásos remek jászais csapat, Figeczky Bence, Szakács Hajnalka, Crespo Rodrigo, Bakonyi Csilla, Egri Márta, Honti György, Végh Péter, Dévai Balázs, akik ezúttal kiegészültek egy rendkívüli színésznővel. Hogy került a képbe Ráckevei Anna?
G. S.: Minden szerep jó és egyenrangú a darabban, ezért Gabrielle York szerepe is kulcsszerep, abból a szempontból is, hogy a fiatal és az érettebb Gabrielle-t is látjuk színpadon. Olyan erős, drámai színésznőt kellett tehát találnunk, akiről elhiszem, hogy Szakács Hajni érettebb korú kiadása. Mivel a társulatban eleve nincs ilyen életkorú színésznőnk, eszünkbe jutott Ráckevei Anna, akivel régóta szerettem volna együtt dolgozni. A dolog pikantériája, hogy Hajni Debrecenből szerződött hozzánk, ahol Anna volt az igazgató, és ők ketten különösen jó kapcsolatban voltak egymással. A köztük meglévő jó kapcsolat azért is fontos, mert egymásra kell rímeltetni két idősíkon az általuk megformált két alakot. Anna nagy elánnal vetette bele magát a munkába, ami példaértékű a társulat számára is. Jól illik a csapatba. Az első hét olyan volt, mintha öt külön darabot próbálnék, hiszen öt idősík van. Amikor a szereplők találkoztak Annával a próbán, rácsodálkoztak, és igazi rajongóivá váltak.
Ha arra kérem, egy mondatban fogalmazza meg a darab gondolati magját, mit mondana?
G. S.: Semmi nincs következmények nélkül az életünkben, viszont nagyon változatosan tudjuk tönkretenni, megmérgezni a gyerekeink életét és életterét.
Pályakezdőként az abszurd vonzotta, amit úgy tűnik a szélsőséges emberi érzések – Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból, A mi osztályunk, Szutyok – megmutatása váltott fel. Hogy látja, tovább járja ezt az utat?
G. S.: Hogy egy ilyen darab stílusa, nyelvezete milyen, az a hab a tortán. Mindig az a kihívás, hogy az ezeknek megfelelő formát megtaláljam. De engem érdeklő tartalom híján a puszta forma önmagában nyilván érdektelen. Ha viszont a tartalom érdekes, a forma pedig szokatlan, mint jelen esetben, akkor az ember úgy érzi, hogy értelmes dolgot csinál, és igen, így és ezért érdemes színházzal foglalkozni.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
