PM Online | Színház

A hazai gyerekszínház megújítása – a svéd, norvég, német és más európai műhelyek nyomában járva – Novák János nevéhez fűződik, akinek munkáját a március 22. és április 1. között online megrendezett 20. ASSITEJ Nemzetközi Világtalálkozón a szervezet bírálóbizottsága ASSITEJ
Életműdíjjal ismerte el. A kitüntetést háromévente legfeljebb három ember kaphatja meg, olyan művészek, akik meghatározó szerepet töltöttek be hazájukban a magas művészi színvonalú gyermek- és ifjúsági színház megteremtésében, fejlődésében. A magas kitüntetés boldog birtokosával, az ASSITEJ Magyar Központ elnökével, Novák Jánossal beszélgettünk.

Ön a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán gordonkatanári diplomát szerzett, majd zeneszerzőként dolgozott. El tudná játszani csellón, amit érzett, amikor megtudta, hogy a gyermek- és ifjúsági színházak nemzetközi szövetsége életműdíjat adományozott Önnek? Kinek a művét játszaná?
N. J.: Szép ötlet a dolgok ilyenfajta összekapcsolása, de nincs egymással arányban a kettő. Szeretek játszani – ma már inkább csak a magam kedvére –, a Bach szvitek bármelyikét, Beethoven vagy Brahms szonátái közül párat, ám ez nem hasonlítható ahhoz a meghatódottsághoz, amit akkor éreztem, amikor rádöbbentem, hogy nemcsak az én számomra fontos az ASSITEJ, hanem ők is számon tartják az én tevékenységemet. Csak lassan értettem meg, miről van szó, eleinte nem tudtam mire vélni a szervezet elnökasszonyának szokatlanul gyakori telefonhívásait.

Szívből gratulálok a díjhoz. Vessünk egy pillantást a kezdetekre, mi minden hatására fogalmazódott meg Önben a gyerekszínház megújításának gondolata?
N. J.: Szakmai szempontból sokat jelentett, hogy tíz évvel a Kolibri Színház megalakulása előtt Benedek Judit meghívására eljutottam Svédországba. Korcsmáros Györggyel és a Svédország-szerte ismert Pogány Judittal utaztunk, hogy lássuk, milyen az új svéd gyerekszínház. Körbelátogattunk Stockholmtól Göteborgig minden jelentős gyerekszínházi műhelyt, megismerkedtünk Suzanne Ostennel, az ősanyával, akinek nagy szerepe volt abban, hogy a gyerekszínház kitörjön a meseszínházi közhelyekből, és aki az általa vezetett stockholmi Unga Klara Színházban Euripidész drámájával mutatta be korunk felbomló családjának archetípusát. Mások mellett találkoztunk Eva Bergmannal, a híres rendező lányával, aki szintén görög tragédiákat dolgozott fel gyerekeknek, és egy egészen más világ tárult fel számomra.

1992-ben nevezték ki a Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház igazgató-rendezői posztjára, tavaly pedig további öt évre szavaztak Önnek bizalmat a színház élén. Milyen tervekkel indult el közel 30 éve?
N. J.: 1992-ben már nem ragaszkodtam a kitaposott úthoz, a közhelyekhez. Biztos bázist jelentettek számomra az Állami Bábszínházból hozzám szerződött fiatal művészek. A továbblépésben sokat segítettek a külföldi utak, fesztiválok tapasztalatai. A környezetemnek is nagy szerepe volt, ösztönösen figyeltem felnövekvő ikerlányaimat, majd a kisebbeket is, kíváncsi voltam rá, mit érdekli őket igazán. Játszótársaknak tekintettem őket, akárcsak a gyereknézőket. Úgy éreztem, az a küldetésem, hogy másfél óra színházzal segítsek feloldani konfliktusokat, szorongásokat, erősítsem az önismeretüket, önbizalmukat. De nem úgy, ahogy régebben szokás volt, hogy lehajolva, pöszítve gyerekeskedjek, hanem úgy, hogy felnőttként beszéljek velük, a saját nyelvükön fogalmazzam meg azt, ami nekik is, nekem is fontos. Az ilyen előadások a személyiségükben erősítik meg a gyerekeket. Az első évadban ezt a szándékomat tükrözte, hogy a Kukacmatyi mellett olyan előadásaink voltak, mint a Locspocs és a bolygó hollandi vagy a Pilinszky-mesékből készült A nap születése. Ezek az előadások alapozták meg a korosztályokat differenciáltan megszólító repertoárunkat.