PM Online | Színház

A magyar színházi élet meghatározó alkotója. Egyedi látásmóddal közelít klasszikus és kortárs darabokhoz egyaránt, rendezői megoldásai, szerepválasztásai sokszor meghökkentőek és szokatlanok. Előadásai folyamatos nyitottságot igényelnek a befogadótól, eredetiségük, frissességük
állandó kíváncsiságot ébresztenek azokban a nézőkben, akik szeretik a nem konvencionális színházi formákat. Számos nagy sikerű film szereplője, mint a Szerencsés Dániel, a Fehér Isten és a Saul fia, az utóbbi években több színházi előadásban is játszott. Legújabb előadását március 5-én mutatják be a Pécsi Nemzeti Színházban, Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című művét állítja színpadra. Zsótér Sándor Jászai Mari- és Kossuth-díjas rendezővel a bemutató előtt beszélgettünk.

Saját magad készítettél színpadi adaptációt a 600 oldalas regényből. Hogyan fogtál hozzá?
Zs. S.: Májusban megnéztem régi adaptációkat, azt gondoltam, hiúságból vagy tisztességből végig kell rágnom magam rajta, és feladatot kell adni magamnak, ami nem feltétlenül jobb vagy más, hanem olyan, amit én gondolok most Pécsett ezekkel az alkotótársakkal, akikkel együtt dolgozom.

Milyen szempontokat kell figyelembe venni egy ilyen terjedelmes regény adaptálásánál?
Zs. S.: Sokan panoráma adaptációt készítenek, hogy minden benne legyen, vagy kiragadnak egy jelenetet, pár szereplőt, és arra fókuszálnak. Nagyon sok döntést kell hozni. Amikor A ½ kegyelmű vizsgaelőadást rendeztem Színház- és Filmművészeti Egyetemen, az összes karakterszerepet meghagytam, boldogan néztem, milyen sokféle ember van a főhősök körül, mert ettől gazdag és bonyolult a történet. Itt sokkal jobban szorít az idő, el kell dönteni, milyen hosszú legyen az előadás, rövidítenem kell, amit nem szívesen, de meg kell tennem. El tudok olyat is képzelni, hogy valaki az eszmei részét tartja fontosnak, és egy teljesen új nyelvet alkot hozzá. Sok kísérlet történt erre, hogy Dosztojevszkij mondatait nem használják. Mivel próza, fontos kérdés, ezek a mondatok hogyan válnak drámai erővé vagy energiává az előadásban. Nem biztos, hogy amit jó olvasni, azt jó elmondani a színpadon, de nem vagyok író, nem tudok jobb mondatokat írni. El tudom képzelni, hogy valakinek van ehhez képessége, tehetsége. Az alapproblémát figyeli, és ezt egészen egyszerűen kortárs nyelvvel közli. Én maradtam Dosztojevszkij mondatainál, amik reményeim szerint színpadi szövegként is működni fognak.

Bonyolult és összetett mű, rengeteg szereplővel, sokféle kérdésfelvetéssel. Az előadásban mire helyezed a hangsúlyt?
Zs. S.: Egy fiatalember spekulál, és ez a spekuláció hogyan ütközik össze az emberi természet zabolátlanságával, kiszámíthatatlanságával. Kigondolunk valamit, de a saját viselkedésünkkel és az emberi természettel nem lehet spekulálni. Az csak egy elmélet, hogy szabad-e ölni. Nem szabad. Ez a fiatalember úgy gondolja, hogy ezt megengedheti magának, és utána szembe kell néznie azzal, hogy ez nem így van. A többi szereplő is végig erről beszélget egymással, nincs főszereplő, mindenki egyenrangú, csak más-más módon látják ezt a problémát.

Amikor Raszkolnyikov elköveti a bűnt, a gyilkosságot, tényleg megbánja, megtörténik a bűnhődés?
Zs. S.: Hetényi Zsuzsa fordító azt írja, hogy a mű valóságos címe Bűntett és büntetés. A regényben nincsen szó bűnhődésről, az epilógusban, amikor Raszkolnyikov Szibériába kerül, ott talán történik vele valami, de nem bánja meg, amit tett. A bűnhődés itt azt jelenti, hogy minden fiziológiai tünet, a lázálmai, a hallucinációi, a kétségbeesése arra utalnak, hogy bűnhődik, de gyakorlatilag mégsem, mert semmi kivetnivalót nem talál abban, hogy ezt megtette. Ezért nagyon jó cím a Bűntett és büntetés, mert a büntetés konkrét dolog, a bűnhődés csak utána következik.

Hogyhogy nem a kamaraszínházban mutatjátok be?
Zs. S.: Sokat rendeztem stúdiókban, örülök, hogy végre nagyszínpadon dolgozhatom, de itt mások a nehézségek. Nagyobb, gigantikusabb hatásokat várnak, még gondolkodom, hogyan fogom megoldani, hogy magamhoz is hű maradjak, és ne pufogtassak álságos, teátrális közhelyeket.